Valaha elegendő volt egy csodás nap ahhoz, hogy teljes értékű emberekké váljunk.

Engem még úgy neveltek, ha bemegyek valahova, köszönök. Ha kijövök, elköszönök. Ez nem volt kérdés, nem volt "opcionális" udvariasság, hanem az alap. A tisztelet jele.

Mostanában egyre inkább úgy érzem magam, mint egy időutazó, aki egy távoli, elfeledett világba tévedt. Belépek egy boltba, és a pult mögött a fiatal lány éppen a telefonja fényében merül el, mintha a körülötte zajló világ nem is létezne. Köszönök neki, de ő csak a képernyőt bámulja, mintha az valami varázslatos dimenzió kapuja lenne. Másodszor is próbálkozom a köszönéssel. Csak a kassza monoton csörgése, a görgetett tartalom és a szinte tapintható csend válaszol, vagy talán valami elmosódott köszönés, amit az istennek sem tudok pontosan kivenni. Talán egy halk "helló", de olyan sután, hogy azt is elnyeli a szoba üressége.

Nem arról van szó, hogy mindenkinek a lábainál akarok fetrengeni. De azok a néhány egyszerű szó – mint a "jó napot" vagy a "viszlát" – valahogy más jelentőséggel bírnak, mint a "hellóóóó", főleg, ha nem épp együtt őriztük a birkákat. Ezek a kifejezések összekötnek minket, emberi kapcsolatok szőtték őket. Egy rövid pillanatra észrevettük egymást, megtörtént a találkozás. Most viszont úgy tűnik, mintha ez a varázslat eltűnt volna. Mintha sokan túl gyorsan haladnának ahhoz, hogy valóban figyeljenek egymásra.

A világ ritmusa? A gyereknevelés? Régen a szüleink még ránk szóltak: "MIért nem köszönsz?" Ma meg talán sokan nem akarják, hogy a gyerekünk "túl udvariasnak" tűnjön. Vagy ők tojnak nagy ívben a világra. Ránk.

Amikor egy kisgyerek a szemembe néz, és egy széles mosollyal köszönt: "Szia!", az egész napomat bearanyozza. Ez a pillanat mindig emlékeztet arra, hogy a remény még él, és a világban még mindig ott rejlik a tiszta, gyermeki öröm.