"Valahol eltévedtem az iránytűm nyomában."

Negyvenhét vagyok. Fél éve vagyok együtt Évával. Elegáns, méltóságteljes nő, olyan, akivel az ember le tud ülni egy pohár bor mellé, és tényleg beszélgetni lehet. Azt hittem, hogy az én koromban már nincs újrakezdés, de ő valahogy elhitette velem, hogy van. Hogy még lehet.

És akkor belépett Lili az életembe. A lánya, aki már régóta felnőtt, huszonnégy éves, tele energiával és szépséggel. Amikor először találkoztunk, már éreztem, hogy ez valami különleges, valami, ami nem lesz zökkenőmentes. Eleinte csak ámultam rajta, és kíváncsian figyeltem, ahogy mozog a világban. De ahogy telt az idő... nos, az események sodrása megállíthatatlanná vált.

Kezdetben csupán beszélgetések zajlottak, melyek hosszabbra nyúltak, mint ahogy azt indokoltnak tartották volna. Ezt követően találkozók következtek, amelyek bár véletlenszerűnek tűntek, valójában egy precízen megtervezett terv részei voltak.

Aztán elérkezett egy olyan pillanat, amikor egyszerűen nem tudtam visszautasítani. Ő pedig egy cseppet sem vágyott arra, hogy ellentmondjon.

Már több mint egy hónapja élek ebben a megosztott valóságban. Két különböző élet, két eltérő világ, és mindkettő tele van álcázott hazugságokkal. Olyan vagyok, mint egy részeg kötéltáncos, aki kétségbeesetten próbálja megtartani az egyensúlyt. Nap mint nap egyik ágyból a másikba lépek, egyik valóságból a másikba, és minden egyes lépés egy újabb kihívást jelent.

Éva épp nálam volt, és én épp a zuhany alatt. A telefonom rezgett az éjjeliszekrényen. Látta, hogy Lili hív, felvette.

"Szia, nem tudok aludni. Ugye nálad alszom holnap is?"

Halk nyugalom terjeng a vonalon.

"Anya?" - kérdezte Lili, amikor rájött, hogy nem én vagyok a vonal másik végén.

Éppen akkor léptem ki a fürdőből, amikor megláttam Évát az ágy szélén ülve. A telefonját szorongatta, ujjaival szinte fehérre szorította a készüléket, mintha attól tartana, hogy az elillan. A tekintete olyan mélységeket sejtetett, amit senkinek sem kívánnék. Az a csalódás, amit az arcán láttam, szavakkal nem lehetett volna kifejezni. Nem is próbálkoztam vele; a szavak ebben a pillanatban feleslegessé váltak.

- suttogta halkan, mintha a szavak súlya elárasztaná a levegőt.

De én csak ott álltam, átnedvesedve, meztelenül, és nem voltam képes álcázni az igazságot.

Eltávozott. Csendes haraggal, könnytelenül. Olyan volt, mintha mindent feladott volna. A legfájóbb pedig az volt, hogy másnap Lili sem jelent meg.

Nem vette fel. Nem írt vissza. Éva nyilván beszélt vele.

És most itt vagyok. Egy üres lakásban, egy széttört telefonnal és egy olyan csönddel, amiben minden hazugságom visszhangzik.

Néha úgy érezzük, mintha párhuzamos életek szálai futnának mellettünk, és bármikor válthatnánk közöttük. Aztán jön egy váratlan pillanat, ami mindent megváltoztat - ott állsz, és a világod darabokra hullik. Hiába a vágy, hogy újrakezdj, hiszen az elveszett dolgokat soha nem lehet már visszahozni.