Átlépték a határt, és ezzel életre keltettek egy rejtélyes szellemet.

A Spitzer Fruzsina-Ruzsa Dénes alkotópáros a művészet forradalmasításán dolgozik - nagy szavak, de igazak, amennyiben a technika és a kreativitás ötvözése jelen esetben a forradalom. És mi más lenne ma, mikor az AI a jövő, ami az élet minden területére bekúszik. Fruzsina rendszeresen használja alkotásaiban a mesterséges intelligenciát, de nem borúlátó, a technika óriási segítség lehet, akár az alkotás gyorsításában, akár ötletek előhívásában.

A már közel két évtizede együtt élő és alkotó pár folyamatosan újraértelmezi a művészet határait, ötvözve a kreatív kifejezésmódokat a tudomány és a technológia legfrissebb vívmányaival. Legújabb kiállításuk, az "1 kék pixel", kivételes példája ennek az innovatív megközelítésnek. Itt a relativitás-elmélet és a kvantumfizika mélyreható kérdései inspirálják munkáikat. Műveikben olyan izgalmas témákat kutatnak, mint a létezésünk valódisága vagy az, hogy csupán fényvisszaverődések múló jelenségei vagyunk-e a világban.

Spitzer Fruzsina a Neumann János Számítógéptudományi Társaság (NJSZT) Számítógépes Művészeti Szakosztályának egyik kiemelkedő vezetője, akit Képes Gábor hívott meg erre a pozícióra. Emellett Haász Ágnes felkérésére a Magyar Elektrográfiai Társaság kurátora is, amely a digitális művészetek iránt érdeklődő alkotók közösségét képviseli, és jelenleg több mint 90 tagot számlál. Nemrégiben a Szegedi Tudományegyetem keretein belül tartott AI-workshopot, amelyen Füzi Izabella és Matuska Ágnes invitálták. Ezen kívül néhány héttel ezelőtt Ruzsa Dénessel együtt részt vett a "11 ≙ 1011 - A Magyar Elektrográfiai Társaság alkotóinak munkássága 2000-től napjainkig" című könyv bemutatóján. A Képírás Alapítvány és a Magyar Elektrográfiai Társaság által megjelentetett kötet a digitális technológiák segítségével alkotó művészek sokszínű munkáit, stílusait és médiumait foglalja össze, így több mint két évtizedes időszakot ölel át.

Fruzsinával az alkotásról, a jövőről, a technológiai forradalomról, a technológia által generált szorongásról beszélgettünk. Először persze azt feszegettük, nem fél-e, hogy az AI lenyúlja ötleteit, megöli inspirációját.

A technológia természeténél fogva sem jónak, sem rossznak nem tekinthető; az, hogy a művészet miként kapcsolódik hozzá, a mi hozzáállásunkon múlik. Érdekes módon megfigyelhető egyfajta kettősség: míg az egyik csoport kritikátlanul elfogadja és alkalmazza a technológiai újításokat, a másik csoport elutasítja azokat, mivel a technológia iránti félelem megbénítja őket. Én inkább az előnyöket keresem és aktívan használom a technológiai eszközöket, de próbálok az arany középúton haladni. Ez a megközelítés ugyanakkor némileg lelassítja az alkotási és kutatási folyamatokat, de hiszem, hogy a tudatos választás hosszú távon kifizetődő.

Fruzsina emlékeztet arra, hogy nem ez az első alkalom, és valószínűleg nem is az utolsó, amikor az alkotók a technológiai újítások miatt aggódnak. Gondoljunk csak a fényképezés megjelenésére, amely a festőművészek körében félelmet keltett, vagy a filmre, ami a színház világát is megrázta. Mindezek a félelmek végül mindig alaptalannak bizonyultak. A kortárs művészetben ma már egyre inkább jelen van a hibriditás, a műfaji határok elmosódnak, de ez nem jelenti a művészet hanyatlását. "Csak ügyesen kell alkalmazni a technológiát, meg kell határozni a kereteket, és akkor a mesterséges intelligencia hasznos alkotótárssá válik, nem pedig tolvajjá, aki ellopja a művészek egyedi stílusát." Fruzsina szerint a technológiai eszközökkel való munka folyamatosan beépül az alkotásokba, és olyan természetessé fog válni, mint a Photoshop, amely mára már teljesen elfogadott, noha néhány évvel ezelőtt még sokan ördögtől valónak tartották.

A jogi keretek sürgős felülvizsgálata elengedhetetlen, hiszen nem tartható fenn az a gyakorlat, hogy az alkotók egyedi stílusai és innovációi engedély nélkül kerüljenek be a tanulóadatok közé. Ez érthető módon felháborodást kelt. Hasznos megoldás lehetne, ha a mesterséges intelligencia csak azoknak a művészeknek a munkáit használhatná, akik kifejezetten hozzájárulnak ehhez, például licencdíj ellenében. Ennek hiányában mind az alkotók, mind a felhasználók hátrányos helyzetbe kerülhetnek, ami hosszú távon a technológiai fejlődést is megakadályozhatja.

Persze az ez elleni védekezésre már feltalálták az adatmérgezést, mikor bizonyos filtereket építenek be a képbe, hogy megzavarják az algoritmust, ami így nem tud rendesen tanulni, nem képes hatékonyan kinyerni az adatokat. De Fruzsina emlékeztet arra is, hogy ezek sem új keletű kérdések: a számítógépes művészet kezdeti időszakában, már az ötvenes-hatvanas években felmerült, hogy

Walter Benjamin auraelmélete a múlt század 30-as éveiben keletkezett, de aktualitásából mit sem vesztett. A szerző szerint az aura a művészet és az esztétikai gondolkodás egyik legmeghatározóbb fogalma, amely a műalkotás eredetiségéhez és hitelességéhez fűződő hagyományos elvárásokat vizsgálja. Benjamin azt a kérdést veti fel, hogy a befogadónak mennyi esélye van valóban találkozni az eredeti művel, különösen a technikai sokszorosítás korszakában. Az egyre tökéletesebb másolatok reprodukálják a féltett műkincseket is, de ha a műveknek van aurája, ez a sokszorosítás során elveszik. Talán újra kell definiálni a művészet fogalmát?

A mai világban elengedhetetlen, hogy a művészek rendelkezzenek bizonyos technikai ismeretekkel, különösen a digitális művészetek világában. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a klasszikus művészeti formák háttérbe szorulnának. Éppen ellenkezőleg: úgy vélem, hogy a hagyományos és a digitális művészet folyamatosan párhuzamosan fejlődik, sőt, egyre inkább összefonódik egymással, új, izgalmas hibrid formákat teremtve.

Fruzsina megfogalmazása szerint Benjamin gondolatai az auráról rávilágítanak arra, hogy a technológiai sokszorosíthatóság gyökeresen átalakítja az eredetiség fogalmát. A digitális világban, ahol a művek szinte korlátlanul sokszorozhatóak, és több platformon is jelen lehetnek, újra kell értelmeznünk, mit is jelent az egyedi alkotás, és hogyan változik a szerző szerepe. Felmerül a kérdés: létezhet-e egy újfajta digitális aura, amelyet például az NFT, azaz a nem-helyettesíthető token képvisel? Az NFT egy egyedi, kézzel nem megfogható digitális termék, amely megakadályozza a másolhatóságot, így új dimenziókat nyit meg az eredetiség és a birtoklás fogalmában.

Felidézte azt a figyelemre méltó kísérletet, amely a 60-as években zajlott, amikor is Piet Mondrian stílusában képeket generáló programot fejlesztettek ki. A résztvevők feladata az volt, hogy azonosítsák a valódi műalkotást, ám csupán 10 százalékuknak sikerült ezt megtennie. Ez a kísérlet jól illusztrálja, hogy az esztétikai élmény nem feltétlenül kapcsolódik az alkotó személyéhez vagy az alkotás fizikai létrehozásának módjához. Ugyanakkor lényeges megkülönböztetni a gépi és az emberi kreativitást: míg a gépek csupán algoritmusok és programozott utasítások mentén működnek, addig az emberi kreativitás mögött mindig ott rejlik a szándék, az érzelem és a belső motiváció.

Lev Manovich és Emanuele Arielli a mesterséges esztétika világában mélyreható elemzést végeztek, és arra a következtetésre jutottak, hogy létezik egyfajta digitális manierizmus. E szerint a generatív mesterséges intelligencia rendszerek nem képesek valóban megérteni a stílust; csupán mintázatok alapján képesek túlságosan formalizált, sztereotipikus és fotorealisztikus képek létrehozására. Emellett a modellek nem ismerik fel a marginalizált, avantgárd megközelítéseket, amelyek éppen arra törekednek, hogy megdöntsék a konvenciókat és feszegetjék az esztétikai határokat.

Ebből következően a szöveg és a kép közötti kapcsolat újfajta izgalmat hordoz a nagy nyelvi modellek világában. A képek egy része szöveges utasítások alapján jön létre, ami arra enged következtetni, hogy milyen érdekes párhuzamok és kapcsolatok alakulnak ki e két médium között.

Fruzsina saját élményét osztja meg, amikor egy pályázat keretében William Blake versei inspirálták (Kaleidomasina - Hommage à William Blake, 2025). A feladat az volt, hogy valamilyen alkotást készítsenek a költő művei alapján, és ő egy videót hozott létre Blake híres A tigris című versére. A költeményben említett bárány ("te voltál, amire várt? Aki a bárányt, az csinált?") ihletésére egy tigris és bárány hibrid figurát álmodott meg, amelyet a gép Tigrány néven ajánlott. Ezen kívül Fruzsina a gépét, amelyet George Bernard Shaw Pygmalionjából Elizának nevezett el, számos más kreatív projekthez is felhasználja, és teljes értékű munkatársának tekinti, mivel az inspiráló ötletekkel és szokatlan megoldásokkal segíti a művészeti folyamatait.

Egyedülálló inspirációs forrást nyújt, és hatalmas támogatást kínál – különösen az animációs munkák során, ahol egyetlen képkocka megalkotása igencsak időigényes folyamat lehet. Ezzel szemben a gép rendkívül kitartó, és ha szükségem van rá, fáradhatatlanul, akár több száz különböző verzióban is megvalósítja ugyanazt a víziót.

Fruzsina segítséget kapott a "Manipulált emlékek" című sorozat megvalósításához, amelyben a korán eltávozott családtagjainak fényképeit Elizával együtt újraértelmezi. Az inspiráció forrása az volt, hogy Fruzsinának rengeteg családi fotója akadt, azonban ezek mögött nem álltak megosztott történetek; így a képek kontextusba helyezésével próbálta pótolni ezt a hiányt. Például tudta, hogy nagymamája mindig is tanárnő szeretett volna lenni, ezért a róla készült fényképet egy iskolaudvar hátterébe illesztette. A projekt 2018 óta zajlik, és középpontjában az emlékezés folyamata áll, amely folyamatosan új dimenziókat nyit meg a múlt iránt.

Ez a gondolat a virtuális avatárok világába vezet minket, ahol a technológia lehetőségei szinte határtalanok. Angliában már elérhetők olyan szolgáltatások, amelyek lehetővé teszik, hogy elhunyt szeretteink digitális mását megalkossuk, és akár beszélgethessünk is velük – mindez persze nem kis összegért. Morbidnak tűnhet, de Fruzsina úgy véli, hogy ez lehet a jövő kulcsa. A kutatások szerint a generatív szellemek támogatják a gyász folyamatát és segítenek a lezárásban. A digitális lábnyomunk már most is hatalmas, és a jövőben elképzelhető, hogy könnyedén létrehozzák majd személyes avatárjainkat. Talán ez már nem is tűnik furcsának, de felmerül a nagy kérdés: hol húzódik az etikai határ?

Ezek a gondolatok már hosszú évek óta foglalkoztatják ebben a folyamatosan fejlődő művészeti projektben. Fruzsina jelenleg azon dolgozik, hogy megalkossa a saját modelljét, amely nem csupán az ő egyedi stílusát tükrözné, hanem el is távolodna a mai kereskedelmi modellek által kínált, túlzottan „édes” és tökéletes képektől. Ezek a hagyományos megoldások nem igazán illeszkednek az avantgárd művészet világába, míg egy saját modell segítségével lehetőség nyílik arra, hogy egy igazán különleges, egyedi stílust hozzon létre.

Amikor arról van szó, hogy ki volt az előfutára és inspirálója, Vera Molnart említi, aki már akkor programozott, amikor a számítógépek még csak a jövő ígéretét jelentették. Molnartól származik az a megjegyzés is, miszerint "egy elrontott számítógép vagyok történetesen női alakban", ami jól tükrözi a kreatív szellemét. Ő volt az, aki a hatvanas években már a gépek és a programozás eszközeit használta művészi kifejezésmódjában. Fruzsina az ő nyomdokain haladva hangsúlyozza, hogy bizonyos emberi tevékenységek algoritmikus elemeket hordoznak, és ezeket érdemes a gépeknek átadni. Míg a gépek a monoton feladatokkal sokkal jobban megbirkóznak, a művészek paradox módon nem nyernek több időt a kreatív munkájukhoz.

Minden egyes nap azt érzem, hogy lemaradásban vagyok. 5-10 évvel ezelőtt még magabiztosan mozogtam a képszerkesztés világában, de ma már annyi újítás és fejlesztés születik, hogy nehezen tudom lépést tartani velük. De talán éppen ez a szakmám legizgalmasabb aspektusa: a folyamatos fejlődés, ahol sosem állhatok meg.

(Borítókép: Spitzer Fruzsina. Fotó: Tövissi Bence / Index)