Teljesen ésszerűtlen azt feltételezni, hogy az Egyesült Államok valaha is vissza tudná idézni Detroit régi dicsőségét.

Branko Milanović napjaink egyik legmeghatározóbb közgazdásza, aki a globalizáció és a 21. századi kapitalizmus alakulásának egyik legelismertebb szakértője. A szerb származású amerikai közgazdász két évtizeden át irányította a Világbank kutatási részlegét, most pedig a City University of New York oktatójaként tevékenykedik. Nemrégiben a Budapesti Corvinus Egyetem politikai kapitalizmusról szóló konferenciáján tartott előadást. A Telexnek adott interjújában megosztotta véleményét arról, milyen jövő vár ránk a sokak által ismert globalizáció után, mennyire vonzó más országok számára Kína gazdasági modellje, valamint hogy mitől válik politikai jellegűvé a kapitalizmus.

Nagyon sokat írt a globalizációról és annak végéről. Hogy látja, a neoliberális globalizáció végérvényesen véget ért Trump "felszabadulás napján" tett bejelentéseivel?

Valójában a globalizáció vége már azelőtt elkezdődött. Ez nagyon szorosan összefügg azzal, hogy Kína felemelkedett új hegemónként, az Egyesült Államok pedig rájött, hogy nem érdeke fenntartani egy olyan globalizációt, ami ennyire segíti Kínát. Erről szólt a Biden-kormányzat sok lépése, amelyek Trump 2017-es lépéseit folytatták. Az biztos, hogy ami most történt, egy továbblépés ezen az úton, de nem szabad túlbecsülni a jelentőségét, mert Trump már tárgyalásokba kezdett, a Kínával szemben bevezetett vámok várhatóan csökkenni fognak.

Ennek ellenére a korábban tapasztalt globalizációs forma már a múlté.

Ahogyan említette, Trump már elindította a tárgyalásokat Kínával, és az Egyesült Királysággal már meg is kötötte a megállapodást. Tehát Trump valójában a szabad kereskedelem híve, csupán olyan feltételeket keres, amelyeket az Egyesült Államok számára igazságosabbnak tart?

Nem szívesen beszélek Trumpról, mert nehéz megmondani, hogy mit akar, ma mondhat valamit, holnap meg az ellenkezőjét. Ez látszott a "felszabadulás napján" is: először vámokat jelentettek be mindenkivel szemben, aztán pár nappal később felfüggesztették, csak Kínával szemben maradtak, most pedig már Kínával is tárgyalnak. Az elején mindenki úgy beszélt a vámokról, mint amik biztos érvényben maradnak, aztán nem így lett. De ki tudja, lehet, hogy aztán tényleg bevezetik őket.

Ön talán leginkább az "elefántgörbéről" ismert, ami azt mutatja be vizuálisan, hogy kik voltak az eddigi globalizáció nyertesei és vesztesei. Trump törzsszavazói mindenképpen azok az elsősorban fehér munkásosztálybeli szavazók voltak, akik munkahelyeket, életszínvonalat, életstílust, megélhetést és identitást vesztettek a globalizációval. A globalizált gazdasági rendszer lebontása helyett lehetne valahogy kompenzálni annak veszteseit?

Elvileg valóban elképzelhető lett volna egy alternatív forgatókönyv. Gondoljunk csak bele: ha az amerikai gazdaság- és társadalompolitika baloldali irányt vett volna, talán magasabb adókulcsokkal, jelentősebb újraelosztással és átfogó szociális programokkal próbálták volna enyhíteni a globalizáció által hátrányosan érintettek helyzetét. Azonban ez már egyfajta „mi lett volna, ha” spekuláció, hasonlóan ahhoz, hogy milyen következményekkel járt volna, ha Bernie Sanders nyeri a 2016-os elnökválasztást. Még ilyen körülmények között sem vagyok teljesen biztos benne, hogy a globalizáció iránya radikálisan megváltozott volna.

Fontos szem előtt tartani, hogy az Egyesült Államok globalizációval kapcsolatos visszafordulását alapvetően két fő tényező motiválja. Az egyik szempont tisztán geopolitikai jellegű: Kína növekvő befolyása. Az amerikai döntéshozók úgy vélik, hogy a globalizáció folyamatában Kína pozíciója erősödik, ami az Egyesült Államok hegemóniáját gyengíti. Ennek következtében az Egyesült Államok aktívan törekszik arra, hogy megfordítsa ezt a trendet.

A belső elégedetlenség és a Trumpot támogató csoport felemelkedése szintén kulcsszerepet játszik a helyzet alakulásában. Bár elvileg lehetőség lenne arra, hogy ezeket az embereket nagyobb újraelosztással támogassuk, ez a megoldás önmagában nem lenne elegendő a geopolitikai problémák kezelésére.

Az Egyesült Államok nézőpontjából ez egy komoly kihívás. Amennyiben a globalizáció Kínának kedvezőbb helyzetet teremt, mint az Egyesült Államoknak, akkor ezt a jelenséget a globalizáció keretein belül nem lehet hatékonyan orvosolni.

Mit gondol, Trump globalizációt visszafordító intézkedései elegendőek lesznek ahhoz, hogy megnyerjék a szavazók támogatását?

A politikai változás mindig a gazdasági változásokat követi, így nem várható, hogy a most zajló gazdasági eseményekre rögtön legyen politikai reakció. Öt év múlva viszont már lehet politikai hatása is. Hogy Trump lépései javítanak-e a választói helyzetén? Őszintén szólva ezt senki sem tudja. Az látszik, hogy a népszerűsége bezuhant, de a migráció területén tett lépései, a deportálások, a mexikói határ lezárása még javíthat a helyzetén.

Úgy vélem, sokan túlzottan optimistán közelítik meg a kérdést, amikor azt feltételezik, hogy Trump nem képes megőrizni a szavazóbázisát. Sokan azt hiszik, hogy a választók annyira racionálisak, hogy alaposan mérlegelik, kivel járhatnak jobban, és akár el is fordulhatnak Trump mögött álló támogatóktól.

Trump támogatóinak táborában megtalálhatók azok is, akik az elefántgörbe ormányán egyensúlyoznak, a legtehetősebbek, akik a globalizációból profitáltak. Ezzel szemben a választói bázisának másik része az elefánt hasánál helyezkedik el – ők a globalizáció vesztesei.

Nem látok Trump fejébe, de gondolkodhat úgy, hogy a vámokkal, a Kína-ellenes retorikával és a bevándorlók elleni lépésekkel kielégítheti a törzsszavazóit, akik közül páran kaphatnak újra gyári munkát, ha az ipar valamekkora része visszajön az Egyesült Államokba, és nem kell majd az olcsóbb latin munkaerővel versengeniük. Vagy csak egyszerűen úgy érezhetik, hogy jó irányba mennek a dolgok az országban. Másfelől pedig Trump adócsökkentései és dereguláló, államot leépítő lépései kielégíthetik a szupergazdag támogatóit, akik talán emiatt beruháznak, több embert alkalmaznak, megy föl a foglalkoztatás. Ez nem is lenne egy ostoba stratégia.

De vissza tudják hozni ezek a lépések azokat az ipari munkahelyeket, amelyek elmentek az elmúlt 30 évben?

A folyamat visszafordítása rendkívül nehézkes lenne, hiszen az ipar már jelentős átalakuláson ment keresztül. Ugyanakkor nem lehetetlen, hogy ennek legyenek pozitív következményei: egyes vállalatokat ösztönözhet arra, hogy újraindítsák a termelést az Egyesült Államok területén. Például a nagy autógyártók közül a Mercedes, az Audi és a Honda is rendelkezik amerikai gyártóüzemmel.

Az az elképzelés, hogy valaha visszatérhetünk Detroit aranykorának csillogásához, nem más, mint egy illúzió. A világ dinamikája és realitása gyökeresen átalakult, és ezzel együtt a város is új irányvonalakat követ.

Ha sikerülne visszahozni a gyárakat, az előbb-utóbb a szakszervezetek megerősödéséhez vezetne, ami Trump érdekeivel ellentétes. Jelenleg több szakszervezet is támogatja őt, hiszen hisznek abban, hogy visszaállítja a munkahelyeket. Mindazonáltal érdemes óvatosan bánni Trump összeállított, sokszor zűrzavarosnak tűnő programjával. Még ha ő nem is indul a következő elnökválasztáson - ami a jelenlegi helyzetben valószínűtlen - egy másik politikai figura könnyen folytathatja ezt az irányvonalat.

Ha a jelenlegi globalizációs korszak lezárul, számos új irányvonal és lehetőség bontakozhat ki a jövőben. Esetleg a nemzetek közötti együttműködés új formái, regionális szövetségek megerősödése vagy akár a lokális gazdaságok fellendülése is várható. Az emberek talán újra felfedezik a helyi közösségek fontosságát, és a fenntarthatóságra helyezett hangsúly erősödhet. Emellett a technológia fejlődése, a digitális tér térnyerése és az online kapcsolatok révén a világ még inkább virtuális közösségekre osztható. Mindez új kihívásokat és lehetőségeket teremt, amelyek formálhatják a jövő társadalmait és gazdaságait.

Nemrégiben egy alapos kritikát fogalmaztam meg Arnaud Orian francia gazdaságtörténész „Le Monde Confisqué” (Elkobzott világ) című könyvéről, amely a globális kapitalizmus utóbbi 200 évének fejlődését vizsgálja. Orian kifejti, hogy e két évszázad során a szabad és a "felfegyverzett" kereskedelem időszakai váltakoztak. Az utóbbi időszakokban az országok a kereskedelmet zéró összegű játékként értelmezték: ha neked több jut, nekem kevesebb. Az, hogy éppen a kooperatív, laissez-faire kereskedelem vagy az agresszívebb időszakok kerülnek-e előtérbe, a nagyhatalmak érdekeinek és kapcsolatrendszereiknek volt a következménye. Ilyen feszültebb időszakokként említhetjük a 18. század jelentős részét, valamint az első és második világháború közötti éveket, és a jelenlegi helyzet is hasonló irányt vehet. Ebből a nézőpontból tekintve, ami most vár ránk, az nem valami rendkívüli jelenség, hanem sokkal inkább a történelem ismétlődése.

Mit jelent ez a fajta kereskedelmi viszony a gyakorlatban?

Ez azt jelzi, hogy a kereskedelmi tevékenységek egyre inkább gazdasági szövetségek keretein belül formálódnak. Ennek következményeként megjelenhet a technológiai export feletti fokozott állami ellenőrzés, valamint a háborús keynesianizmus jelensége, amelynek példáit jelenleg Németországban figyelhetjük meg. Itt az állam jelentős összegeket fektet a hadsereg fejlesztésébe, ezzel ösztönözve a gazdasági növekedést. Továbbá, fokozódik a verseny a különböző blokkok között a nyersanyagok, például a ritkaföldfémek és az energiahordozók birtoklásáért.

De ez a fajta világ, amiben a hatalmak katonai értelemben is versengenek egymással, egyáltalán nem új vagy különleges. Ilyen volt nagyon sokáig a világ, így nem teljesen ismeretlen előttünk az a korszak, amibe most belépünk.

Kína jelenleg a figyelem középpontjában áll, és ez nem véletlen. Az ország gazdasági ereje és globális befolyása folyamatosan nő, de mi történik, ha elveszíti a nyugati piacait? Ennek következményei messzemenőek lehetnek. Ha Kína nem tudja fenntartani az exportját a nyugati országok felé, az komoly kihívások elé állíthatja a gazdaságát. Az ipar és a munkaerőpiac jelentős átalakulásra szorulhat, hiszen a nyugati piacok elvesztése nem csupán a bevételeket csökkenti, hanem a munkahelyek számát is veszélyeztetheti. Milyen alternatívák állhatnak Kína előtt ebben az új helyzetben? Az egyik lehetőség a belső piac fokozottabb kiaknázása. A középosztály növekedésével és a fogyasztási szokások változásával Kína képes lehet arra, hogy a hazai keresletre támaszkodjon. Emellett a technológiai innováció és a zöld gazdaság fejlesztése is fontos szerepet játszhat a jövőbeni gazdasági stratégiákban. A geopolitikai viszonyok átalakulása is új lehetőségeket teremthet. Kína fokozhatja a kapcsolatokat más feltörekvő piacokkal, mint például Délkelet-Ázsia, Afrika vagy Latin-Amerika, amelyek potenciálisan új piacokat kínálnak. A globalizáció új formái, mint például a digitális kereskedelem, szintén segíthetnek Kínának abban, hogy alkalmazkodjon a változó körülményekhez. Összességében Kína előtt izgalmas, de egyben kihívásokkal teli időszak áll. A nyugati piacok elvesztése nemcsak veszélyt, hanem lehetőséget is hordozhat, ha az ország képes rugalmasan reagálni és új utakat találni a gazdasági növekedés biztosítására.

Sok tanulmány született mostanában, amely szerint Kína többet veszítene a kereskedelmi háborúval, mint az Egyesült Államok, mert Kína jobban függ az Egyesült Államoktól, mint fordítva. Kína reakciója az lehet, ahogy erre már látunk is jeleket, hogy megpróbálja javítani a viszonyát más ázsiai országokkal, mind politikai, mind gazdasági érdelemben. Hszi Csin-ping például nemrég járt Vietnámban, Laoszban, talán Mianmarban is. Emellett pedig próbálja szorosabbra fűzni a viszonyát Európával és Latin-Amerikával. De technológiai értelemben Kína nagyon függ az Egyesült Államoktól.

És gazdasági értelemben is, hiszen az a legnagyobb exportpiaca. Régóta szó van arról, hogy a kínai gazdasági modellnek változnia kellene, jobban a belső fogyasztásra kellene épülnie az export helyett. Ezt miért nem sikerült eddig meglépni?

A legvalószínűbb magyarázat az, hogy Kína nem tudja átalakítani ezt a gazdasági modellt, politikai okok miatt. Az országban jelentős kihívást jelent, hogy a fogyasztás aránya viszonylag alacsony a bruttó hazai termék (GDP) egészén belül, ha más országokkal vetjük össze. Felvetődik a kérdés: miért nem lehet fokozni ezt a fogyasztást? Hiszen világszerte az emberek vágyakoznak a vásárlásra, amennyiben lehetőségük adódik rá, és ezt az állami újraelosztás, valamint a szociális transzferek révén lehetne serkenteni.

A kínai kormány nem osztja el az állami vállalatok jelentős megtakarításait különböző célokra. Ehelyett ezeket a forrásokat vagy hazai, újabb termelő beruházásokra fordítja, hogy felgyorsítsa a gazdasági növekedést, vagy külföldi befektetésekbe fekteti, hogy politikai befolyást nyerjen más országokban.

Az állam ezeket a jelentős vállalati megtakarításokat természetesen megadóztathatná, ezzel pedig újraoszthatná az erőforrásokat, ami hozzájárulhatna a középosztály megerősödéséhez.

A kormány viszont más irányt választ, ami politikai kihívást teremt.

Ön az előző könyvében írt a "politikai kapitalizmus" nevű gazdasági modellről, és most is egy, a politikai kapitalizmusról szóló konferenciára érkezett Budapestre. Mitől lesz a kapitalizmus politikai?

Az előző könyvemben, amely a "Capitalism Alone" (Egyedül a kapitalizmus) címet viseli, arra a következtetésre jutottam, hogy Karl Marx és Max Weber definíciói alapján a kínai gazdaság teljes mértékben kapitalista jellemzőkkel bír. E meghatározások szerint a tőkés rendszernek három alapvető vonása van: először is, a termelőeszközök tulajdonosai a profitmaximalizálásra törekednek; másodszor, ezen tulajdonosok bérmunkásokat alkalmaznak a termelési folyamatok lebonyolítására; végül, a termelést decentralizált módon szervezik meg, ami lehetővé teszi a verseny és innováció fokozódását.

Ha alaposan megvizsgáljuk a kínai gazdasági statisztikákat, azt tapasztalhatjuk, hogy a lakosság körülbelül 80 százaléka a magánszektorban dolgozik. Ez az arány még a mezőgazdaságot figyelmen kívül hagyva is körülbelül 50 százalékra tehető. Emellett a bruttó hazai termék (GDP) 65-70 százaléka is a magánvállalatok teljesítményéből származik. Ezen adatok tükrében Kína gazdasági struktúrája nem annyira eltérő a hetvenes évekbeli Törökországtól vagy a hatvanas évek Franciaországától, ahol szintén kapitalista rendszerek működtek, de jelentős állami beavatkozásokkal.

Kínában a különbséget az adja, hogy az állam továbbra is szigorú ellenőrzés alatt tartja a kulcsszektorokat, mint például az energiaszolgáltatás, a banki tevékenységek és a technológiai ipar. Ennek következtében jelentős befolyással bír a vállalatok döntéshozatali folyamataira. A politikai kapitalizmus keretein belül az állam hatalma kiemelkedően fontos: itt az állam szerepe sokkal dominánsabb, mint ami a liberális kapitalizmusban megszokott.

Tehát ez a kifejezés nem az oligarchiára vagy az autokráciára utal?

Nem, inkább a gazdaság működésének jellegére utal. Valóban, egy ilyen rendszer hajlamos lehet egyfajta oligarchikus struktúra kialakulására. Ugyanakkor a kettő nem feltétlenül kapcsolódik össze. Az Egyesült Államokban mostanában kiemelkedett egy oligarchikus réteg, ahol a gazdagok jelentős befolyással bírnak a politikai döntéshozatalra. Ez felveti a kérdést, hogy Amerika politikai kapitalizmus irányába tart? Nem hiszem, mivel éppen ellenkezőleg, az állami szerepvállalás erőteljes csökkentésére irányuló törekvések figyelhetők meg.

De Oroszország mindenképpen politikai kapitalista rendszer, ahogy Törökország, Egyiptom, Szingapúr is, vagy például Ruanda, ami viszonylag sikeres az afrikai országok között. Én úgy gondolok a politikai kapitalizmusra, mint ami többet jelent az elnyomásnál és az elitek érdekeit kiszolgáló döntéshozatalnál. Én látok benne valamiféle ideológiai vágyat a fejlesztésre, a modernizálásra. Persze sokan belelátják azt, hogy a liberális kapitalizmus inkább a demokratikus rendszerek sajátja, a politikai kapitalizmus inkább az autoriter rendszereké. Nekem ez nincs ellenemre, de én inkább egy gazdasági rendszerként gondolok a politikai kapitalizmusra.

Kicsit kételkedem abban, hogy a politikai és gazdasági rendszereket egy szimpla csomagba tudjuk zárni, mintha az mindig egyértelműen összefonódna. Az a gondolat, hogy ezek a rendszerek mindig kéz a kézben járnak, túlzottan leegyszerűsíti a valóságot.

Chile Pinochet uralma alatt egy rendkívül elnyomó rezsim alakult ki, amely a gazdaság terén viszonylag szabad kezet adott, azonban politikai értelemben nem tekinthető valódi kapitalista rendszernek. A hatalom a társadalmi és politikai szabadságok szigorú korlátozásával párosult, miközben a gazdaság liberalizálására törekedtek.

Magyarországon a politikai kapitalizmus jelensége figyelhető meg, ahol a gazdasági döntések szoros kapcsolatban állnak a politikai hatalommal. Ez a rendszer gyakran a politikai elit érdekeinek szolgálatában áll, és a gazdasági erőforrások elosztásában is a politikai befolyás dominál. Az ilyen típusú kapitalizmusban a politika és az üzlet szoros együttműködésben működik, ami különböző társadalmi és gazdasági kihívásokat generálhat.

Magyarország is beleeshet ebbe a kategóriába, az állam többet használja a hatalmát, hogy gazdasági kérdésekbe beleszóljon, mint a liberálisabb országokban.

Napjainkban egyre inkább megfigyelhető, hogy a politikai kapitalizmus koncepciója egyre nagyobb teret nyer, és számos ország átgondolja eddigi modelljét. A hagyományos gazdasági rendszerek mellett a politikai tőkefelhalmozás és a hatalom összefonódása új irányokat mutat a globális politikai tájban. Egyes államok nyíltan elindultak ezen az úton, keresve a hatékonyabb irányítás és a gazdasági növekedés lehetőségeit.

Az adott időszakok legsikeresebb országainak modelljei gyakran elterjednek, mert más nemzetek igyekeznek másolni a nyertesek stratégiáit, vagy mert a sikeres államok maguk is népszerűsíteni kívánják saját megoldásaikat. A politikai kapitalizmus kapcsán egészen a közelmúltig azt feltételeztem, hogy Kína nem kívánja a saját modelljét áruba bocsátani.

Kína történelme során jelentős mértékben zárkózott volt, különösen a kommunista időszakban, amikor nem törekedett a maoizmus globális terjesztésére. Ezzel szemben a Szovjetunió nyíltan és határozottan népszerűsítette saját, központi tervezésen és állami tulajdonon alapuló gazdasági rendszerét. Azonban Hszi Csin-ping legutóbbi beszédeiben egy új irányvonal mellett érvelt, amely szerint a kínai modell világszerte alkalmazható. Ez a modell hangsúlyozza, hogy a gazdasági teljesítmény kulcsszerepet játszik a tisztségviselők és vezetők kiválasztásában, ami akár a választásoknál is fontosabb alapot adhat.

Így hát nem lepődnék meg azon, ha Kína, amennyiben a belső helyzete stabil marad, a következő két évtizedben megkísérelne terjeszkedni a saját politikai és gazdasági modelljével.

Ez azt jelentené, hogy Kína egy hegemón hatalommá válna?

Igen, ezt megfogalmazhatjuk így is. Kína már most hegemón hatalom bizonyos aspektusokból, azonban ha egy ország valóban globális hatalommá kíván válni, mint amilyenek Anglia, Franciaország vagy a Szovjetunió voltak, akkor szüksége van egy erős ideológiára. Nem elegendő csupán az, hogy egy ország rengeteg terméket értékesít. Képesnek kell lennie arra, hogy megmutassa a világ többi részének, mi rejlik a sikere mögött – mi az a titok, ami lehetővé teszi számára, hogy ilyen domináns szereplővé váljon a nemzetközi porondon.

A kínai modell kétségtelenül vonzó lehet a különböző országok elitei számára, akik magabiztosan érzik, hogy ismerik saját nemzetük szükségleteit, és képesek lennének segíteni azok fejlődésében. A politikai kapitalizmus ezen megközelítése nem állít eléjük olyan szigorú korlátokat, mint amilyeneket a demokratikus rendszerek, különösen azok igazságszolgáltatási mechanizmusai, gyakran előírnak. Ezt a rendszert egyfajta fejlesztő technokráciának is nevezhetjük, amely rugalmasságot és hatékonyságot ígér a gazdasági és társadalmi kihívások kezelésében.

Ön megemlítette, hogy a globalizációt követően valószínűleg valamilyen blokkosodás fog bekövetkezni. Kérdésem az, hogy ez a blokkosodás két domináns blokkra korlátozódik majd, akárcsak a hidegháborús időszakban, vagy inkább több, kisebb, eltérő érdekeket képviselő blokk kialakulására lehet számítani?

Szerintem komplexebb lenne a helyzet. A hidegháború idején volt két nagy blokk, amely a világ többi részét próbálta leuralni. Nem hiszem, hogy olyan helyzet áll elő, hogy egy ország vagy az Egyesült Államok, vagy Kína szövetségese.

Az Egyesült Államoknak számos szövetségese akad, akik különböző formákban támogatják egymást, míg Kína gyakorlatilag egyedülálló a nemzetközi színtéren, hiszen szövetségesek nélkül kell navigálnia a globális politikai tájékozódás zűrzavarában.

Még Észak-Korea sem igazán mondható annak. Kína területeket követel a legtöbb szomszédjától, ráadásul valamifajta szövetségszerűségben van Pakisztánnal, ami miatt nagyon nehezen tudna Indiával jó viszonyt ápolni.

Az előttünk álló új világ, amelybe lépünk, egy sokszínű és összetett struktúrával bír majd – hogy egy elcsépelt szólást idézzek, valóban többpólusú lesz. India, a legnépesebb nemzet, egyre hangsúlyosabb szereplővé válik a globális színtéren, és Narendra Modi vezetésével a politikai kapitalizmus irányába mozdul el. Oroszország és Irán kapcsolata folyamatosan mélyül, ami előrevetíti, hogy egy esetleges új blokk kialakulása sem zárható ki. Emellett az arab országok, különösen az öböl menti államok, egyre aktívabb szereplőkké válnak a világpolitikai színtéren. Ne feledkezzünk meg Brazíliáról és Dél-Afrikáról sem, amelyek a BRICS-országok nagyobb tagjaiként fontos szerepet játszhatnak a jövőben. Ez az új geopolitikai táj tehát izgalmas kihívásokkal és lehetőségekkel teli.

Akkor a közepes hatalmak korszaka jöhet el?

Természetesen, fontos megjegyezni, hogy az országok ereje és befolyása nem egyforma. Olaszország például sok szempontból középhatalomnak tekinthető, de nem valószínű, hogy jelentős hatással lesz a jövőbeli globális eseményekre. Ezzel szemben olyan országok, mint Brazília, Nigéria vagy Indonézia, amelyek eddig talán kevesebb figyelmet kaptak, várhatóan nagyobb szerepet játszanak a nemzetközi porondon a jövőben, mint korábban.