Szembenézni a testvérrel, aki már nincs közöttünk, és akit a család mindig is jobban kedvelt – ez a téma mély érzelmeket és bonyolult érzéseket hordoz. A könyves magazin lapjain keresztül felfedezhetjük, hogyan dolgozzák fel az írók ezt a nehéz és sokszor

Be lehet tölteni egy halott testvér szerepét? Mit is jelent az, hogy úgy nő fel valaki, hogy tudja, egy másik életet álmodtak meg helyette? Annie Ernaux „A másik lány” című műve tömör, mégis rendkívül elgondolkodtató írás arról, milyen érzés szembenézni egy olyan emlékkel, akit sosem ismerhettünk, de akinek a hiánya folyamatosan ott lebeg a mindennapjainkban. Az érzelmi súly, ami e kapcsolat mögött rejlik, mélyen megérinti az olvasót, és arra késztet, hogy elgondolkodjon a veszteség, a hiány és a felnőtté válás bonyolult összefonódásáról.

Hogyan lehet megbirkózni egy testvér elvesztésével, aki már a születésünk előtt távozott? Milyen jelentősége van ennek a hiányérzetnek, ha az élet mégis folytatódik? A másik lány egyike a sok irodalmi levélnek, amit a szerzők gyakran apjuknak címzenek, egy dühös, számonkérő vagy akár bocsánatkérő számvetés az élettel, a döntésekkel és azok következményeivel. Hasonlóan Franz Kafka „Levél apámhoz” című művéhez, Annie Ernaux is egy intim levelet nyújt át nekünk, ahol az elbeszélő egy olyan testvérhez szól, akit sosem ismert, de akinek a hiánya mély nyomokat hagyott benne. Az ilyen írások lehetőséget adnak arra, hogy szembenézzünk a múlt árnyékaival, és megértsük, hogyan formálhatja az el nem mondott fájdalom az életünket.

Annie Ernaux a kortárs francia irodalom egyik legnagyszerűbb képviselője, aki 2022-ben elnyerte a rangos irodalmi Nobel-díjat. Az ezt megelőző évben jelent meg „Évek” című regénye, amely sokak szerint az életművének egyik legfényesebb csúcsa. A „Másik lány” című műve, bár rövid terjedelmű, mégis magában hordozza mindazokat az értékeket, amelyek miatt Ernaux munkái annyira vonzóak: a történelmi tudatosság, a nyílt őszinteség, a letisztult és dinamikus nyelvhasználat, valamint a fanyar, de elgondolkodtató szembenézés a múlttal, amely végső soron a megtisztulás érzését hozza el az olvasó számára.

A másik lány egy rendkívül rövid és töredezett bepillantást kínál egy család fájdalmas történetébe. Az elbeszélő, akinek a nővére hat évvel korábban, egy betegség következtében elhunyt, egykeként nőtt fel, mindig a testvére emlékének árnyékában. A mű középpontjában egy kulcsfontosságú esemény áll: amikor az elbeszélő 10 éves korában véletlenül meghallja, ahogy a szülei a rég elvesztett testvéréről beszélgetnek a konyhában. Ez a felfedezés gyökeresen megváltoztatja az életét, hiszen az elbeszélőt az a tudat kíséri, hogy ő valójában valakinek a pótléka, mintegy második esély arra, hogy szülei újra családot alkothassanak. Az események sora e pillanat tükrében újraértelmeződik, és a múlt árnyai egyre inkább meghatározzák a jelenét.

Nem a fájdalmukban éltem, hanem a hiányodban"

A regény szövetének szinte minden szála egyetlen, meghatározó pillanat köré fonódik, amelyet az elbeszélő próbál alaposan és részletesen megtisztítani. Ezt a célt szolgálja a testvérének írt levél, melyben felfedi minden félelmét, haragját, kétségét és vágyát. A töredékes jelenetek révén bontakozik ki előttünk az elbeszélő küzdelme a másik, sötét árnyékával, amely végigkísérte az életét. Tinédzserkorában a testvér hiánya haragot és szégyent ébresztett benne, mivel állandóan próbálta megfelelni egy elképzelt ideálnak. Ahogy múlott az idő, ez a harag fokozatosan átalakult, és felnőttkorára inkább a tehetetlenség és a közöny vette át a hatalmat az érzelmei felett.

"Nevezhetném ezt a viszonyt érzelmi vakfoltnak. Vagy érdektelenségnek, amit a legrosszabb esetben is csak beárnyékolt, ha elhallgatott jelenléted megsejtettem a szülők beszélgetéseiben "a sírról". Talán volt bennem egy homályos félelem. Hogy bosszút állsz rajtam."

Ugyanakkor nem állítható, hogy ez csupán egy sima ügy lenne.

A másik lány pont arra mutat rá, hogy a halál nem elbeszélhető, inkább csak körbe- és félrebeszélhető.

Nincs végső cél, csupán egy állandó újraértelmezés, a végtelen "mi lett volna, ha" kérdésekkel, és a számtalan "már úgyis mindegy" gondolattal. Az élet egy folyamatos áramlás, ahol minden pillanatban újra felfedezzük önmagunkat és a lehetőségeinket.

A másik lány nem is a gyászról, hanem a halál abszurditásáról szól. Halottnak lenni (a hétköznapi felfogás szerint) egyet jelent a semmivel, esetenként a hiánnyal, de mindenképp valami olyannal, ami a megnevezhetőn és felfoghatón kívül esik. Pedig ez az egyetlen dolog, ami lényegében határozza meg az emberi létezést. Mondhatnám úgy is, hogy minden nap a halál tudatával élünk, de ennél egyszerűbb, ha csak arról beszélek, hogy a halál mindent megszépít. Ha egy családtagunk meghal, aki előtte bántalmazott, legyen bármennyire is rossz a kapcsolatunk, az mindig megszépül utólag, hiszen így működünk.

A mondás, miszerint "Halottról jót vagy semmit", arra figyelmeztet minket, hogy a holtak iránti tisztelet fontos. De vajon miért érezzük szükségét annak, hogy etikusak legyünk a már eltávozottakkal? Talán azért, mert a halottak emléke a múltunk része, és az, ahogyan róluk beszélünk, tükrözi a saját értékrendünket és emberségünket. Az elhunytak iránti tisztelet kifejezheti a gyászt, a szeretetet és a megbecsülést, amelyet az életük során irántuk tápláltunk. Ezen kívül, a halottakkal kapcsolatos etikus magatartás segíthet abban, hogy a közösségünk erősebbé váljon, hiszen az emlékek és a történetek átörökítése összekapcsolhat minket, és lehetőséget ad arra, hogy tanuljunk a múltból.

Erre Ernaux nagyon érzékenyen rá is mutat: "Lehet, hogy nem is voltál boldog? Fel sem merült bennem a kérdés, mintha botrányosan abszurd lenne ilyet feltételezni egy halott kislánnyal kapcsolatban. Mintha a szeretetük megannyi jele, az elvesztésed miatt érzett fájdalmuk, ahogy sajnáltak, milyen jó gyerek voltál, garantálta volna a boldogságod."

A halál ebben a kötetben olyan megvilágításba kerül, mint egy drámai töréspont, amely egyrészt természetes folyamat (hiszen a gyászoló szülők új életet hoznak a világra), másrészt pedig abszurd kérdéseket vet fel (hogyan pótolhatunk egy elveszett lelket egy másikkal?). Ez a kettősség éles határvonalat húz a család életében, és különösen az elbeszélő sorsában. Különösen figyelemre méltó, hogy az elbeszélő saját halálközeli élményét a másik lány személyéhez köti, ezzel is hangsúlyozva a gyász és az újjászületés közötti bonyolult kapcsolatot.

Az elbeszélő gyermekkora egy sötét emlékkel van telítve, amikor is egy súlyos tetanuszfertőzés árnyéka vetült rá. Ezt az eseményt még az általános tetanusz-oltás bevezetése előtt, 1945 előtt élt át, így az orvosi segítség is korlátozott volt. Évek múltán, tízéves korában, egy másik lány tragikus halálának híre érkezik, ami felébreszti benne a múlt fájdalmát. Az elbeszélő elgondolkodik azon, hogy talán éppen a lány sorsa tette lehetővé a saját túlélését. Az élet és a halál finom szálai összefonódnak, és a sors furcsa játéka révén a múlt és a jelen találkozik, újraértelmezve a túlélés és a veszteség fogalmát.

A mi történetünk időrendje megfordul, és az idő kerekének mozgása visszafelé halad. Ebben a felcserélt sorrendben én szinte elveszítettem az életet, mielőtt te végleg búcsút intettél. Határozottan emlékszem: 1950 nyarán, azon a vasárnapon, amikor először értesültem a halálodról, nem csupán elképzeltem azt, hanem élénken felidéztem.

Te fekszel a helyemen, és én halok meg".

Itt egy egészen különös esemény bontakozik ki: a halál árnyékában a két testvér összefonódik, mintha felcserélhetővé válnának. Az egyetlen közös vonásuk az, hogy mindketten átélték ezt a tragédiát, így abban a pillanatban eggyé váltak, nem létezett másik lány, csak ők ketten. Mégis, az elbeszélő ezt a köteléket megtöri, miközben a túlélő, a tanú, a mártír tudatában van az átélt sorsnak, és visszaemlékezik:

"Tehát hatéves korodban meg kellett halnod ahhoz, hogy én megszülessek, és aztán megmeneküljek a haláltól (...). Nem azért írok, mert meghaltál. Hanem azért haltál meg, hogy én írjak - nagy különbség".

Az elbeszélő, bármennyire is egyedülállónak érzi magát, mindig ott lebeg mellette valaki: nem mint támasz, hanem mint mérce, mint egy ábrándozott lehetőség, amely a szülők elvárásainak árnyékában formálódik. Egy olyan figura, aki a képzelet szüleményeként tűnik fel, és akiről úgy tűnik, hogy mindenben felülmúlja őt – szebb, okosabb, sikeresebb – csak azért, mert a dolgok másképp alakultak.

"Valójában nem vágytam arra, hogy folyton beszéljenek rólad. Talán reméltem, hogy ha elkerüljük a témát, az idő majd elhalványítja az emlékedet. Azonban úgy tűnik, ez a gondolat alaptalan volt, mert felnőttként is egy megmagyarázhatatlan, mély szorongás kerített hatalmába, amikor szembesülnöm kellett a nyilvánvalóval: az emléked örökké él bennük."

Mégis, a két dolog soha nem létezhetett volna párhuzamosan.

A másikkal való találkozás valójában önmagunkkal való szembenézést jelent. Ez egy olyan lehetőség, amelyben megjelenik az, amit a szülők álmodtak, és szembesülünk azzal a valósággal, ami végül formálta életünket.

„De a sors minket egyesített, mintha egyetlen lélek lennénk. (...) Ha te most élnél, én már nem léteznék, hiszen testvérek sosem lehettünk igazán. Nincs menekvés, nincs válasz; a másik elfogadása és tagadása egyazon érem két oldala. Tudomásul kell vennem, hogy az elbeszélő csupán egy árnyék, egy utód, aki a helyemet foglalja el.”

Ernaux végül az elfogadás és a tagadás helyett egy teljesen új utat választ. A kötet végén minden megfordul: a másik lány valójában végig az elbeszélő volt, az, akit állandóan a másikhoz mértek, az utánzó, nem pedig a minta. Mert a lényeg nem az, hogy mit tudunk a halott másikról, hanem hogy ennek a titokzatos árnyékában mit jelent felnőni. Így válik végül a halottból élővé, a másikból önmagává, és a kettőből egy egységgé.

Egy testből származunk, egy közös gyökérből. (...) Létezik a halál, és létezik az élet. Te vagy én, összekapcsolva a sorsunkkal.

Kép: Magvető / © Catherine Hélie, Gallimard Kiadó