**Okkult a gróf - Nosferatu: Egy Kísérteties Kép a Múltból** Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es mesterműve, a "Nosferatu", nem csupán a vámpírfilmek klasszikusának számít, hanem a némafilmek korának egyik legfontosabb alkotása is. A film nem csupán egy kís

A német expresszionizmus többek között olyan alkotásokkal követelt helyet magának az egyetemes filmtörténetben, mint a Dr. Caligari vagy a Metropolis. E rendkívül termékeny időszak egyik állócsillaga F. W. Murnau Nosferatuja is, mely idén tölti 103. születésnapját, és amelyből 2024-ben (nálunk idén) egy remake-et is bemutattak Robert Eggers rendezésében. Hogy a vámpírmítoszhoz, pontosabban Drakula gróféhoz lehet-e még érdemben hozzátenni, az alábbiakban kiderül!

Az 1922-es Nosferatu, F.W. Murnau klasszikusa, Bram Stoker 1897-es kultikus művének, a Drakulának, a merész adaptációja volt. Olyannyira, hogy amikor a Stoker család értesült a német film készülődéséről, komoly jogi lépésekkel fenyegetőztek. Ennek következtében a film szereplői végül német neveket kaptak, így Drakula neve Orlokra változott. A jogi csatározások ellenére a bíróság a Stoker örököseinek adott igazat, ami arra kényszerítette a készítőket, hogy megsemmisítsék a film kópiáit. Szerencsére azonban nem minden nyom eltűnt, és a Nosferatu öröksége tovább él.

Orlok gróf patkányszerű nosferatuja (mely szó vérszívót, vámpírt, tisztátalant jelent) Max Schreck alakításában generációkra hozta rá a frászt. Össze sem lehetett hasonlítani Lugosi Béla delejes tekintetű, ámbár túlontúl elegáns arisztokratájával, aki viszont 1931 óta a definitív vámpír archetípusa lett. Kettejükben egy dolog mégis közös: nyomokban sem emlékeztetnek a legenda alapjául szolgáló, egykor valóban létező, havasalföldi fejedelemre, "karóbahúzó" Vlad Țepeșre. Francis Ford Coppola volt az első, aki 1992-es Drakula-adaptációjában (relatíve) hitelesen jelenítette meg a történelmi alakot, ötvözve Stoker teremtményével.

Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony) a modern horror egyik fenegyereke tette le az asztalra a Nosferatu legutóbbi újragondolását, melyet 1979-ben Werner Herzog is feldolgozott már Klaus Kinskivel a főszerepben. A német rendező egyszerre adaptálta Stoker regényét és nyúlt vissza Murnau művéig, utóbbi esetében leginkább a gróf fizimiskáját tekintve. Herzog fimjében a gróf gonosz, mégis tragikus figura, aki leginkább meghalni szeretne már, mégsem tud. Eggers ehhez képest nemcsak Țepeș mitikus alakjához közelítette jobban saját nosferátuját, de mind az 1922-es, mind az 1979-es filmtől elkülönbözni igyekezett, leginkább a témaválasztás kapcsán.

Az újrafeldolgozás mindig hordoz magában bizonyos kockázatokat, különösen, ha olyan ikonikus alapanyagról van szó, mint a Drakula-mítosz. A Nosferatu egy régi amerikai rendezői álom volt, amely végül, egy évtizednyi hallgatás után, a Focus Features és az Universal Studios, a harmincas évek szörnyfilmjeinek nagyágyúja, zöld lámpáját kapta. Eggers filmje alapvetően hű maradt Stoker klasszikus történetéhez, ám ahogy a cím is sejteti, Murnau és a forgatókönyvíró, Henrik Galeen karaktereit is felhasználta, új színekkel gazdagítva a jól ismert narratívát.

Thomas Hutter (Nicholas Hoult), a fiatal wisborgi ingatlanügynök, egy igazán szokatlan megbízást kap főnökétől, Herr Knocktól (Simon McBurney). A feladat nem más, mint egy erdélyi gróf, aki egy bámulatosan régi kastélyt szeretne megvásárolni a város szívében. A magányos grófot a fiatalember a korából adódóan keresi fel, de Thomas felesége, Ellen (Lily-Rose Depp), akit gyötrő rémálmok kísértenek, nagyon ellenzi a távozását. A trauma, amit fiatal lányként átélt, most újra felüti a fejét, és a félelem, hogy férje veszélybe kerülhet, csak fokozza a szorongását. Thomas azonban az előléptetés reményében elindul, és a Kárpátok között felfedez egy félelmetes valóságot: nem egy idős, társaságra vágyó nemesembert talál, hanem magát az ördögöt.

Talán nem érdemes túlságosan részletesen boncolgatni azt a mesét, amelyet a téma iránt fogékonyak már jó eséllyel unják. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy Eggers igyekezett új utakat felfedezni a vámpírfilm műfaján belül. Felmerül a kérdés: egy klasszikus vámpírfilm esetében mit is várhatunk, ha nem a vérszívás, a szűzlányok torkának (vagy ahogy Leslie Nielsen fogalmazna, az umbiculus nyakillucusa) iránti vágyakozás képeit, és a szörnyűség legyőzésére tett kísérleteket? Stoker műve a viktoriánus Anglia társadalmának félelmeit, bigottságát és erényeit tükrözte egy távoli, idegen, rossz szándékú entitással szemben, aki megpróbálta lábát megvetni a ködös Albion földjén. Ezzel szemben Coppola filmje merész váltást hozott, a szerelemre és a megváltás lehetőségére helyezve a hangsúlyt. Herzog melankóliával átszőtt vámpírja pedig mintha az angol tavi költők egyesített szomorúságából született volna, egy olyan romantikus rémalakká formálva, aki még a szánalmat is képes ébreszteni az emberekben.

A 2024-es Orlok gróf (Bill Skarsgård) azonban minden korábbinál sátánibb teremtmény, aki, mint Petőfi versében a vágtató Tisza, nemes egyszerűséggel el akarja nyelni a világot.

Eggers debütáló filmjében is a boszorkányság és a fekete mágia világába merült, míg a Nosferatu újraírásában teljes mértékben az okkultizmus mélységeibe hatolt. Az új verzióban Orlok gróf előélete sötét titkokra derít fényt: életében fekete mágus volt, akit az ördög átka sújtott. Ennek következtében, noha hatalmát megőrzi, élőhalottként ragadt a létezés ezen dimenziójában. Orlok nem a hagyományos értelemben vett tragikus hős, és nem is a szerelemre áhítozó halhatatlan, ahogyan azt a korábbi feldolgozásokban láthattuk, hanem inkább a halál megtestesítője: egy romlott lény, aki rombol, megsemmisít és felfalja mindazt, ami az útjába kerül.

A filmben a vérivás nem a megszokott formában, hanem szívtájéki, vad harapásként manifesztálódik, de még ennél is jelentősebb szerepet kapnak a gróf okkult praktikái. Ezek lehetővé teszik, hogy ne csupán megjelenjen valaki álmaiban, hanem valóban megszállja őt, sőt, akár nemi erőszakot is elkövethessen kiszemeltjein. A Nosferatu előzeteseiben szerencsére sikerült titokban tartani a vámpír kilétét, így annak első felbukkanása igazán sokkolóan hatott. Eggers vérszívója öltözködése és megjelenése egy egykori, tekintélyt parancsoló erdélyi nemesre emlékeztet, miközben a viselet alól szinte árad a rothadó hús bűze. E megjelenés csupán egy aspektusa az egésznek, amely bár a mesteremberek precíz munkáját dicséri, Bill Skarsgård színészi teljesítménye is hozzájárul a hatáshoz: a lassú, hörgő légzés és a mongol torokének technikáival elért mélyebb tónus egy hátborzongató elegyet alkot, amely maradandó élményt nyújt a nézőknek.

A Nosferatu egy rendkívül intenzív és klausztrofób élményt nyújtó mozi, amely nem csupán a nézők szívére nehezedik, hanem olykor még a horror műfajának megszokott elemeit is képes meglepni. Én magam a premier napján néztem meg, de szükségem volt néhány napra, hogy feldolgozzam, amit láttam. Eggers sosem a felületes ijesztgetésre törekedett, és legújabb filmje is inkább a lélek mélyére hatol, mintsem a primitív ösztönökre. A Nosferatu nem csupán a gonosz megjelenéséről szól, hanem a sötétséget előidéző emberekről is. Azokról, akik valamilyen okból átadják lelküket; azokról, akik behódolnak a rájuk leselkedő árnyékoknak; és azokról is, akik nem csupán megadják magukat, hanem aktívan meghívják a gonoszt saját életükbe. Ahhoz, hogy ezt a mélységet igazán megérthessem, valóban szükségem volt a pár napos rágódásra.

Nem kell az okkultizmusban való jártasságra szert tenni, hogy ennek napi vonatkozásait is értse, de legalábbis érezze az ember. És bár a Nosferatu horrorfilm, vitán felül fontos kérdéseket vet fel az egyén felelőssége, a megfizetendő ár és a gonosszal való (belső) küzdelem viszonylatában is. Mindez persze egyéni olvasat, szerencsére Eggers filmje nem lett didaktikus tanmese. Kívánnivalót néhol persze hagy maga után (nem minden színész volt a helyzet magaslatán, egyes jelenetek indokolatlanul hosszúra nyúltak), de erősségei (a képi világ, a zene, Willem Dafoe von Franz professzor szerepében és persze Bill Skarsgård) bőven ellensúlyozzák az előbbieket.

A Nosferatu esetében nem érdemes műfaji vérátömlesztést remélni, hiszen a film nem e célból készült. Ugyanakkor újra rávilágít a modern vámpírmítosz gyökereire, amely Bram Stoker klasszikus Drakulájában található. Ez a mű immár 128 éve tartja meg népszerűségét, ami nem a véletlen műve!