Németország: meg kell szüntetni az önsanyargatás gyakorlatát, amely az egész Európai Unióra nézve hátrányos következményekkel jár.

Üdvözlünk a Névérték világában, a Telex tematikus gazdasági blogján! Itt külső elemzők és szakértők osztják meg gondolataikat és elemzéseiket. Fontos hangsúlyozni, hogy a blogban megjelenő írások és a bennük kifejtett vélemények csupán a szerzők egyéni nézőpontját képviselik.

Németország gazdasági tája rendkívül sokszínű, hiszen egy jelentős, jövedelmező és exportorientált rendszerrel bír. A nehézipar és a vegyipar mellett kiemelkedő szerepet játszanak benne a magas hozzáadott értéket képviselő technológiai szektorok is, amelyek globális szinten vezető pozíciót töltenek be. A német gazdaság, amely régiója legnagyobb erejének számít, sokáig Európa motorjaként volt ismert, hiszen hozzájárulása a szélesebb értelemben vett európai növekedéshez felbecsülhetetlen.

Az utóbbi időszakban, különösen 2020 óta, a német gazdaság meglehetősen nehéz időszakon ment keresztül, hiszen immár két éve csökken a nemzeti össztermék (GDP). Először a világjárvány, majd az ukrajnai konfliktus következtében fellépő energiaár-emelkedések, illetve a Kínából érkező fokozott verseny nyomta rá a bélyegét a német vállalatok teljesítményére. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy az elmúlt másfél-két évtizedben jelentős mértékben megemelkedtek a német munkaerőköltségek, emellett a szabályozások és a bürokratikus terhek is növekedtek, ami nem könnyítette meg a gazdasági helyzetet.

Ahogy Murphy törvénye mondja: ami elromolhat, az el is romlik. De vajon mit tettek a gazdaságpolitikai döntéshozók mindeközben? John Maynard Keynes, a 20. század egyik legnagyobb hatású közgazdásza az anticiklikus gazdaságpolitika híve volt, amely a recessziók idején ösztönözte a gazdaságot, míg a fellendülések időszakában a költségvetési megtakarítást szorgalmazta. Ezzel szemben a német kormányzat az utóbbi három év során ennek éppen az ellenkezőjét cselekedte: a stagnálás és recesszió idején költségvetési kiigazítást hajtott végre.

Németországban működik a fejlett világ egyik legszigorúbb fiskális rendszere, amelyet az úgynevezett adósságfék szabályoz. Az adósságfék a Merkel-éra alatt bevezetett törvény, amely a szövetségi kormányzat éves költségvetési hiányát 0,35 százalékban, a tartományokét pedig 0 százalékban maximálja. (Viszonyításképp más fejlett országok, mint például Nagy-Britannia, Franciaország vagy az Egyesült Államok központi költségvetése GDP-arányosan 4-6 százalék körüli hiánnyal működik már több éve.)

A német adósságfék rendkívül szigorú gazdasági keretrendszert biztosít, hiszen a német gazdaság hosszú távú nominális növekedési üteme általában messze meghaladja a 0,35 százalékos értéket. Ennek következtében a szabályozás értelmében a központi államadósság évente csupán a nominális GDP növekedésének egy kis részével emelkedhet, ami hosszú távon a jövedelmek arányában gyakorlatilag a nullához közelít. Ez a megközelítés nem csupán azt jelenti, hogy eladósodásra nincs lehetőség, hanem azt is, hogy az adósságot aktívan vissza kell fizetni.

Ez azért rendkívül szigorú, mert egy államnak rendeltetés szerint nem szükséges úgy gazdálkodnia, mint egy háztartásnak vagy egy vállalkozásnak.

A központi költségvetés adóssága a fejlett gazdaságokban kvázipénzként működik, ami azt jelenti, hogy a gazdasági rendszer szerves részét képezi. Ezen kívül az adósság fenntarthatónak tekinthető, amennyiben GDP-arányosan stabil marad. Nem véletlen, hogy 2014 és 2022 között a német, valamint más európai rövid lejáratú állampapírok esetében negatív hozamokat tapasztaltunk.

Az adósságféket három különböző módon lehet kijátszani:

A választás eredményei alapján vélhetően az első lehetőséget fogják alkalmazni a jövőben is. A kérdés csak az, hogy milyen célra és pontosan mennyit.

Egyelőre nem tudni, hogy a múlt vasárnapi választások után hogy néz majd ki az új német kormány, az viszont biztos, hogy sosem volt ilyen széttöredezett a német politika. Az előre hozott választást a Friedrich Merz vezette konzervatív CDU/CSU pártszövetség nyerte 28,5 százalékkal, az eddig kormányzó szociáldemokrata-zöld-liberális koalíció 18 százalékpontot veszített az előző választáshoz képest. A szélsőjobb- és szélsőbaloldali pártok az előző választáson elért eredményükhöz képest közel 20 százalékponttal növelték támogatottságukat. A centrumpártok (konzervatívok, szociáldemokraták, zöldek és liberálisok) támogatottsága mindössze 60 százalékra esett, míg 2002-ben 90 százalékon állt.

A pártok közötti nézeteltérések egyik központi témája az adósságfék intézményének jövője. Az előző kormány válságához és az előre hozott választások kiírásához is közvetlenül kapcsolódik ez a kérdés, és a következő évek során valószínűleg továbbra is heves viták tárgyát képezi majd. Az alábbi táblázatban összegyűjtöttük, hogy a parlamentbe jutott pártok milyen álláspontot képviselnek az adósságfék kérdésében, valamint milyen javaslatokat tesznek a vele járó gazdaságpolitikai kihívások megoldására.

Németország jóléti ország abban az értelemben, hogy a magas jövedelmek mellett az állam - nemzetközi összehasonlításban - kiterjedt szociális védőhálót és relatíve jó minőségű szolgáltatásokat (infrastruktúra, egészségügy, oktatás) nyújt a lakosság számára. A másik oldalról azonban ez relatíve magas adókkal társul. Németországban az egyik legmagasabb az adóék az OECD-országok között: 2023-ban az átlagos munkajövedelem 47,9 százaléka volt.

A fenti ábra jól szemlélteti a német munkaerőköltségek magas szintjét, összehasonlítva a különböző országok adataival 2013-ban és 2023-ban. Már egy évtizeddel ezelőtt is a német munkaerő költségei voltak a legmagasabbak, és azóta a különbség még inkább nőtt. Ez a helyzet önmagában talán nem lenne kritikus, ám a német autóipar jövedelmezősége jelentős csökkenésen ment keresztül. Tavaly novemberben a Volkswagen vezetősége 10%-os bércsökkentést javasolt, míg a szakszervezetek 7%-os emelést követeltek. A végső megállapodás értelmében a vállalat 35 ezer munkavállalót bocsát el 2030-ig, és a bérek a következő négy évben befagyasztásra kerülnek.

A német gazdaság gyengélkedésének egyik legfontosabb tényezője a kiugró energiaárak emelkedése. E jelenség mélyebb megértéséhez érdemes visszatekinteni 2014-re, amikor még nem voltak olyan komoly egyensúlytalanságok, és az Egyesült Államokban éppen a palagázforradalom révén tapasztalhattunk egy jelentős gázbőséget.

A reálértékek tükrében 2014-ben a nyersolaj ára Európában és az Egyesült Államokban átlagosan 18-20 euróval magasabb volt, mint ami 2024-re jellemző. A fogyasztók számára azonban további kereskedelmi árrések és adók is terhet jelentenek, és ezek Európában általában magasabbak. Fontos megjegyezni, hogy relatív értelemben az Egyesült Államok és Európa olajár szempontjából hasonló "költségszinten" maradt, hiszen mindkét régióban csökkenést mutatott az olaj ára.

A gázárak tekintetében jelentős eltérések figyelhetők meg: míg az Egyesült Államokban a gáz viszonylag olcsón hozzáférhető, addig Európában az árak jelentősen megemelkedtek. Ezen kívül Európában a gáz ára alapvetően befolyásolja a villamos energia költségeit is. Az európai országok előtt két lehetőség áll: várni az amerikai LNG-exportok várható növekedésére, vagy újra üzembe helyezni az Északi Áramlat gázvezetéket, és visszatérni az orosz gázforrásokhoz.

A vámok és Kína pedig olyan bizonytalanságokat jelentenek, amik két tűz közé szorítják a németeket.

Az amerikai vámok a jelenlegi állás szerint április elejétől léphetnek életbe: Trump 25 százalékot ígért a mintegy 60 milliárd dollár értékű európai autóimportra. A legjobb verzió az lenne, ha sikerülne Washingtont lebeszélni, mondjuk, LNG- és fegyvervásárlások felajánlásával. Igaz, ez csak akkor sikerülhet, ha a Trump inkább tárgyalási eszközként tekint a vámokra.

Azonban van nagyobb fenyegetés is. Az Európai Unió Kínával történő kereskedelme az elmúlt években átalakult: a jól működő komplementaritás mostanra intenzív versennyé fajult a legérzékenyebb területeken, főleg az autóiparban és gépgyártásban.

2021 és 2023 között a kínai e-autók exportja több százmillió euróra rúgott, ám 2024 végére a forgalom szinte teljesen leállt, míg a Kínából érkező járművek száma drámai módon megugrott. A német folyó fizetési mérleg, amely a járványtól eltekintve korábban mindig többletet mutatott Kínával szemben, mostanra megváltozott, és a GDP-arányos kereskedelmi volumen is csökkenésnek indult. A német nagyvállalatok kínai leányvállalatainak profitmarzsai már most komoly nyomás alatt állnak, ráadásul a versenyhelyzet is egyre élesebbé válik.

A tengerentúlon, ha problémák merülnek fel (de akár akkor is, ha minden rendben van), a gazdaságpolitika azonnal cselekszik, hogy beavatkozzon a gazdasági folyamatokba. Joe Biden elnöksége alatt az Egyesült Államok jelentős lépéseket tett: az Inflation Reduction Act és a CHIPS Act révén több mint 100 milliárd dollárt fektettek a zöld energia átállásába és a hazai félvezetőgyártás erősítésébe. Kínában, bár nem mindig nyíltan, hasonló trendek figyelhetők meg, ahol a "semmiből" új, piacvezető cégek bukkannak fel, így a globális gazdasági verseny egyre inkább kiélezetté válik.

Milyen lépéseket tesz Németország és Európa ezzel kapcsolatban? 2023 végén a német alkotmánybíróság elutasította a kormány azon javaslatát, amely a járványügyi alapból megmaradt 60 milliárd eurónyi, el nem használt forrást az energiainfrastruktúrára kívánta átcsoportosítani. Szerencsére a helyzet még kedvezőbb is lehetett volna, hiszen a bíróság az uniós helyreállítási alapban való német részvételét is megvizsgálta, de annak érvénytelenítése végül elmaradt.

Németország, az Európai Unió többi tagállamához hasonlóan, komoly versenyképességi kihívásokkal küzd. Ám van egy lényeges eltérés: a német gazdaság mögött egy erős állam áll, amely képes lenne jelentős forrásokat mozgósítani, akár a költségvetés lazításával is.

Meglepő, hogy a bolygónk egyik legfejlettebb és legerősebb nemzete egy válságos helyzet közepette arra összpontosít, hogy csökkentse viszonylag alacsony adósságát. Ez a helyzet csupán a politikai szándékok függvénye.

A berlini konszenzusnak változnia kell és véget kell vetni az önsanyargató spórolásnak, amely az Unió egészére káros hatással van. Támogatni kellene a kulcsfontosságú iparágakat, megvédeni a belső piacot az Unión kívüli versenytársaktól, katonai kiadásokat növelni és energetikai infrastruktúrára költeni. Hosszú a lista, de valamire költeni kell. Ezúttal muszáj lesz.