Máray Sándor naplója egy különleges és személyes írás, amelyben a szerző életének fontos pillanatait, gondolatait és érzéseit rögzíti. A napló nem csupán egy eseménynapló, hanem egy belső világ felfedezése is, ahol az író szembesül saját dilemmáival, vágy

1938-ban került a könyvespolcokra Márai Sándor „Négy évszak” című epigrammakötete, amely a Füveskönyv előzménye. A kötetben a „Betegek” című részben a hirtelen fellépő fertőzésekről így ír: „Ezek a könnyű, heves betegségek, melyek úgy törnek ránk, mint egy bűnös szenvedély, hidegrázással és hasmenéssel; s valóban, a családtagok gyanakodva, fejüket csóválva állják körül a betegágyunkat, mintha titokban a tilosban jártunk volna. Mit is művelt a gazember a sötétben?” (Márai: Négy évszak. Szeptember, Betegek. Helikon, 168.)

Márai naplója, amely posztumusz formában látott napvilágot, mélyen tükrözi az 1945-ös időszak sötét valóságát. Az író gondolataiban gyakran felbukkan a szenvedett magyarság újabb erkölcsi összeomlása, amely a folyamatos kényszerhelyzetek következtében egyre inkább elkerülhetetlenné vált. Márai, szavainak erejével, a "gerinctörés" kifejezést használja, hogy kifejezze a nemzet sorsát: „Az angolszászok, mint a csábító, újfent a magyarság fülébe suttogják: szakítson erőszakos férjével; most az oroszokkal, de nem ígérik, hogy feleségül veszik, ha elválik. Pont egy évvel ezelőtt ugyanezzel a biztatással álltak elő, hogy hagyjuk magunk mögött a németeket. Csak éppen akkor sem nyújtottak valódi segítséget. Egy nép vergődik a nagyhatalmak halálos ölelésében, miközben az angolszászok kedves szavakkal próbálnak bátorítani. Legyen 'gerinces'. Csakhogy közben a gerince eltörik, de erről senki sem mer szót ejteni.” (A teljes napló: 1945. Bp., Helikon, 2023, 352.)

A gyűjtőszó alatt olyan belső gyengeségeket érthetünk, amelyeket az emberek démonoknak hívnak. Ezek a rejtett gyarlóságok, ha kedvező körülmények adódnak, nemcsak hogy gonoszsággal tölthetik el az "áldozatukat", hanem akár betegségeket is okozhatnak.

Nyomorúságban, betegségben, nagy veszteségek és vészhelyzetek esetén, ez a démon: "legnagyobb ellenfelünk elcsitul, meglapul, nem jut szóhoz. A démon - a hiúság, az érzékiség, a kapzsiság, az unalom és a viszolygó kíváncsiság, a kielégületlenség démona - tehetetlen, mikor Isten keze van az emberen. Ilyenkor szenvedünk, de ez a szenvedés elviselhető. Nagy erőket mozgósít bennünk [...]. A cukorbetegek, a vesebetegek az ostrom alatt gondtalanul éltek, ettek-ittak mindent, kutya bajuk nem volt. Most, négy hónappal az ostrom után, mikor az emberek egyedül maradtak életük és egyéniségük démonával, megint jelentkeznek a testi betegségek." (A teljes napló: 1945. 2023, 307.)

A napló utolsó, tizennyolcadik kötetében Márai a saját időskori gondolatait és élményeit rögzíti. Az "időtöltött" író, ahogy Petelei István fogalmazott, ebben az időszakban is élénk figyelemmel kíséri a körülötte zajló eseményeket, legyenek azok otthoni, vagy a világ más tájain történő jelenségek. Különös érdeklődését a betegségek, a beteggondozás, a kórházak világa és a halál kérdései fogják meg. Márai iróniával szemléli a modern amerikai jóléti társadalom reklámiparát, amely a luxus életstílust hirdeti, mindezt egyfajta morbid tárgyilagossággal: "Töltse utolsó napjait a Mercy kórházban" – olvasható a meghívóban. A fényűzés eléréséhez azonban nemcsak hatalmas anyagi háttér, hanem súlyos betegség is szükséges: "terminal illnessben kell szenvednie" a jelentkezőnek, teszi hozzá Márai. Rámutat, hogy az ilyen luxuskórházak üresek, hiszen a napi ápolás költségeit már a biztosítók sem képesek fedezni. Ennek következtében az átlagos amerikai polgárok inkább "otthon maradnak, bevesznek egy aspirint", elkerülve a drága, de üres ígéreteket. Márai e sorokkal a társadalom abszurditására és a modern élet kegyetlenségére hívja fel a figyelmet, miközben saját, mélyen emberi tapasztalatait osztja meg az olvasókkal.

Felfoghatatlan düh és szomorúság tölti el a szívemet, amikor a legfrissebb hírét olvasom egy szülői gondatlanságból eredő tragédiának: két kislány életét vesztette. Az eset a hőségben, a nyári nap perzselő fényében játszódott le, mindössze néhány lépésnyire az otthonuktól. A kicsik apja Texasban tartózkodott, míg az édesanya állítólag teljesen elvesztette a fonalat, és nem tudta, hol vannak a gyermekeik. A két "elfelejtett" kislány szörnyű szenvedéssel, a fülledt autóban rekedve halt meg, ahol a hőmérséklet gyorsan elérte a végzetes szintet. Ez a tragédia nem csupán a gyerekek elvesztéséről szól, hanem a szülői felelősség súlyos hiányáról is, ami egy életre szóló fájdalmat hagyott maga után.

A majdnem négy évtizedes önkéntes száműzetésben élő író eleve nem sokat remélt Amerikától, csalódottsága kora haladtával csak fokozódott. "Támolyogva vaksin szemfülesek lesznek az öregek - nem utaznak, csak helyet változtatnak" - írta. Élete talán legsötétebb időszaka volt az 1984-es és 1985-ös év, amikor beteg feleségét ápolta s kísérte el a halál pillanatáig. A naplóból tudjuk, hogy az idős Lolán több szemműtétet végeznek el, de látása egyre romlik, végül már szinte teljesen vak. Alacsony vérnyomással többször összeesik, ilyenkor az író eleinte orvost hív, aztán már megtanulja, hogy mit kell tennie: ágyba támogatja a drága beteget, aki elalszik, majd tiszta tudattal, jól ébred. "Így is csodálatos élni!" - vallja Márai... Felesége és saját öregkori betegségei kapcsán fogalmazza meg, hogy mit is jelent számukra az orvos: "ember, aki nem ismert 'kis' és 'nagy' betegséget, közönséges vagy rendkívüli 'eset'-et; aki belép egy szobába, ahol beteg ember fekszik, s egyszerre hallgat szívet és tüdőt, megjavítja a fürdőszoba vízlefolyóját, ha arra a betegnek szüksége van, és nincs szerelő kéznél, konyhai tanácsokat is ad, megbeszéli a beteggel, hogyan rendezze kínos anyagi ügyeit, szükség esetén szülést is vezet és tályogos bütyköt is operál, jóllehet nem 'szakmája' az ilyesmi, vizsgálat közben mellékesen masszírozza is a beteg fekvéstől elernyedt lábizmait... egyszóval orvos".

Tehát nem "tudós". Vagy ha mégis az, akkor ne orvosi pályán mozogjon, és ne állítson ki a kapu mellé olyan zománctáblát, amelyen az "med. univ." felirat áll. Hippokratész például orvos volt, de ezzel párhuzamosan papként is működött, tyúkszemeket vágott, bábaként segített, belgyógyászként gyógyított, lelki útmutatást adott, és klistért is alkalmazott, mint egy felcser.

Márai 1945-ös naplójában olvashatjuk, hogy abban az évben kezdett el foglalkozni a Sértődöttek írásával. Ezzel a munkával párhuzamosan számos pszichoszomatikus tünet is megjelent nála: "Újra betegség lappang bennem. Figyelem ezt az állapotot, mintha egy katona figyelné a partizánok támadását. Mire készülök? ... Tudom, hogy minden rajtam múlik: az akaratomon, az öntudatomon, a bátorságomon. Valamihez nincs kedvem – valószínűleg az élethez –, valamitől félek – valószínűleg az élettől, ezért ez a belső lázadás a testemben. Szigorú leszek magammal: megpróbálom kordában tartani." (A teljes napló: 1945, 390.)

A regény írása során a szerző mélyen elmerül saját alkotói kételyeiben, amelyeket fizikai tünetek is kísérnek: "Lázas vagyok, verejték csorog rólam, és a rosszkedv mindent beborít. Maradj erős, érted? [...] El kell viselni az egészet, mert ha nem, akkor minden hiábavaló, és csalónak fogsz tűnni." (A teljes napló: 1945, 404.)

Egyén, család és tágabb közösség és nagyvilág közötti viszonylatok "lázas, beteg" hálóiban vergődik a Garren család; ez a család áll a Sértődöttek, s egyúttal a máig nem eléggé ismert ötkötetes regényciklus középpontjában. A Garrenek műve első kötetét (a Zendülőket) az író 1930-ban írta, a második kötet (Féltékenyek) 1937-re lett kész. Ebben a könyvben a Garren család városát elözönlik az idegenek (a háború utáni békediktátum alapján), a város polgárai rémült vagy felháborodott, ám tehetetlen "őslakosokká" válnak, akiknek megszabják, hogy az utcáknak csak az egyik oldalán közlekedhetnek gyalog. A családfőn betegség hatalmasodik el, két orvos is vizsgálja és kezeli, de gyógyszert a haldoklás ellen egyikük sem talál. Az apjuk köré sereglő felnőtt gyermekek úgy látják, hogy apjuk hirtelen súlyosbodó betegségét nem okozhatta más, mint az idegenek tér- és honfoglalása szeretett városukban: "ha ilyen erősen hat minden az apára - minden, ami a várossal történik -, ha nem tudjuk elrejteni előle a híreket, a szél, a víz, a tűz ármányait... ha ő úgy érzi, hogy történik valami a várossal... lehet, hogy talán nem is a meghűlés okozza a betegséget? Lehet, hogy valami a vesére megy, amit nem lehet kimutatni, sem bizonyítani?" (Féltékenyek, Helikon, 2015, 419.)

Ahogy a betegség egyre inkább legyűrhetetlenné válik, a beteg és a család is különböző fázisokon megy keresztül. Elérkezik az a pillanat, amikor a kór árnyéka egyre magasabbra tornyosul: "Az apáról nem volt illendő beszélni [...] A betegség iránti szenvedélyes elkeseredésük, sőt, dühük, gyűlöletük mindent elborított. Senki sem érdeklődött már, hogy van az apa, hogyan telnek az éjszakái [...] De a betegség! Mi történik a betegséggel? [...] A betegség egyéniséget öltött. Mintha az apát magát ölelné körül. Az apa pedig távol élt valahol, sápadtan és soványan, a betegség sötét árnyékában." (Féltékenyek, 454.)

Idővel doktor Kenta és doktor Lacta, akiket az eltérő habitusuk és gyógymódjaik különböztetnek meg, a Garren-ház állandó, mindennapi látogatóivá válnak. Mindketten magukon hordozzák a „komor hivatalosság és udvariasság” jegyeit, ami fokozatosan beleivódik a család életébe. Ahogy a napok telnek, a család eljut a kétségbeesés és tehetetlenség mélyére, míg végül valaki bátorságot merít, és felteszi a fájdalmas kérdést: „Meddig tarthat még ez a helyzet?” A családfő, aki mindent megtenne a városban megjelenő idegenek inváziójának megállításáért, képtelen megakadályozni az elözönlést. Nyitott kérdés marad, hogy a megmaradt „bennszülött” polgárok hogyan tudják folytatni az életüket: képesek lesznek-e elszakadni a múlttól és régi önmaguktól, vagy egyáltalán milyen jövő vár rájuk, amikor az idegenek normáihoz kell igazodniuk...

A negyedik kötet, a hármas tagolású Sértődöttek (1947-1948) Márai utolsó otthonában megjelenő regénye lett. Ez a mű a regényfolyam legizgalmasabb darabja, amely részben a hitleri uralom éveinek Berlinjében játszódik. Márai bátran merített a kortárs valóságból, kevesen írtak olyan nyíltan az élő Führerről, annak környezetéről és a belső emigrációba vonuló német művészekről, valamint az emberi lelkiismeret válságáról. A következő kötetben (Jelvény és jelentés. Utóhang. Sereghajtók) a főszereplő, Garren Péter apja halála után sok idő elteltével tér vissza szülővárosába. Felkeresi kedvenc háziorvosát, Lacta doktort, akivel a tengerparti kikötővárosban találkozik, mely a képzelet szüleményeként Fiuméra emlékeztet. Ekkor egy újabb haza és közigazgatás is kezd formálódni. A háttérben viharok készülődnek, mind természeti, mind átvitt értelemben. A nyári estében a polgári család művész sarja az idős orvossal együtt felfelé indul a letűnt, ám újra felfedezett békében ringó várost körülölelő domboldalon, ahol még áll egy elavult igazságszolgáltató eszköz, az akasztófa. A parti sziklákat csapdosó hullámok zúgása mellett a két férfi a "végső kérdéseket" boncolgatja:

- A pogányok - mondta - úgy vélték, hogy a nehéz időkben a művészet és a szerelem nyújt megoldást. A keresztények pedig az alázat és a kegyelem erejében bíztak. Én orvos vagyok - folytatta, komoly tekintettel, szerénységgel, de határozott hangon. - Nincs olyan dolog, amiben ilyen feltétlen hittel tudnék hinni.

Persze! Itt van néhány alternatíva a „Mit csináljak?” kifejezésre: 1. Milyen lépéseket tegyek? 2. Hogyan folytassam? 3. Mi lenne a legjobb megoldás? 4. Mivel kezdjem? 5. Milyen irányba haladjak? Ha konkrétabb helyzetre gondolsz, szívesen segítek!

- Kérem, figyeljen. [...] Az orvos és az író nem választhat más utat, ha veszély fenyeget. [...] Rendszeresen és alaposan figyeljen, és legyen könyörtelen.

A Válás Budán (1935) című regény Márai Sándor korai alkotásai közé tartozik, amelynek egyik központi szereplője egy orvos, dr. Greiner Imre. A könyv magyar nyelven nem aratott kiemelkedő sikert, viszont a külföldi fordításokban olyan népszerűségre tett szert, mint Tolsztoj Kreutzer-szonátája. A történet egy különös, szürreális, ugyanakkor a valóságot mélyen érintő szerelmi háromszögről szól, amelynek szereplői az orvos, a felesége, Fazekas Anna, és Kőmives Kristóf, a válóperes bíró. A regény kezdetén Kőmives Kristóf, aki a válóper ügyvédje, a másnapi tárgyalásra készül, majd egy elegáns vacsorára megy, hogy aztán haza térjen. Otthon, ahol felesége és két gyermekük már álomba merült, váratlan látogató érkezik: az egykori iskolatársa, Greiner Imre, akinek a válóperét éppen aznap tárgyalta. Az éjszakai beszélgetésük során a két régi barát kapcsolatának dinamikája drámaian megváltozik. Kiderül, hogy a válóper már feleslegessé vált, mivel Anna öngyilkosságot követett el. Greiner Imre felelőssége kérdésessé válik, hiszen lehetett volna lehetősége megmenteni őt, de nem tette. A találkozóra érkező orvos nem csupán a múltbeli emlékek nyomásával küzd, hanem egy súlyos kérdést is feltesz Kristófnak, amely a már elhunyt feleségére vonatkozik, és szinte vád érzetét kelti a bíróban. A regény mottója, amely Kőműves Kelemen balladájából származik, szimbolikus jelentőséggel bír. A balladában a kőműves a közösség érdekében képes feláldozni feleségét, hogy megakadályozza Déva várának összeomlását. E párhuzamok révén Márai mélyebb kérdéseket feszeget a felelősségről, az áldozatról és a személyes döntések következményeiről, melyek a történetet egyetemes emberi dilemmává emelik.

A hajnali órákban zajló párbeszéd mélyreható lelki metamorfózisokat indít el, különösen a bíró lelkében, de az orvos, doktor Greiner esetében is érezhető némi változás. Amikor a doktor az éjszaka sötétjében távozik, már sejteni lehet, hogy ő is a méreg útjára lép. Eközben a zavarodott lelkű bíró igyekszik visszatalálni ahhoz a kényelmes, biztonságos és racionális élethez, amelyet erkölcsi és hívő alapokra épített.

Hiszen valaha csupán egy futó ismeretség kötötte össze őt Annával, és mit tehetett volna azzal, hogy mindketten a vágyak világában szerelmesek voltak egymásba?! A „Válás Budán” nemcsak a világháborúk közötti magyar viszonyokat mutatja be, hanem az örök és egyetemes emberi konfliktusokat is, nagy drámai erővel. A válás nem csupán a házastársak között zajlik, hanem egy sokkal összetettebb, több dimenziós folyamat. Az író olyan lélektani, erkölcsi és társadalmi dilemmákat tárgyal, amelyek sok esetben tabuként élnek közöttünk, mégis mindannyiunk felelőssége, hogy keressük rájuk a válaszokat.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Márai Sándor 1942-ben Marosvásárhelyre látogatott, ahol felejthetetlen élményekkel gazdagodott. A Hamu és lélek című művében gyönyörű, lírai stílusban örökítette meg a város szépségeit és pezsgő életérzését, még a „súlyos idők” árnyékában is. Bejárta a város szívét, felfedezte a legnevezetesebb helyszíneket, a Teleki Téka gazdag könyvállományától kezdve Molter Károly otthonán át a kollégium falai között megbúvó diákéletig, egészen az ócskapiac színes forgatagáig. Ekkor így lelkesedett:

Vásárhely igazi szellemiséggel bír, amely minden zugából árad [...]. Ez a szívében magyar város, közel ötven ezer lelket számlálva, szenvedélyesen vágyik az olvasásra és a gondolkodásra.