Kustánczi Lia műve, "Elnyomom magamban a gyászt", egy mély érzelmi utazásra hívja az olvasót, ahol a fájdalom és a veszteség tematikája kerül középpontba. A történetben a főszereplő küzdelmeit követhetjük nyomon, ahogy megpróbálja elfojtani a benne dúló é

Kustánczi Lia mindig is családtagként tekintett a háziállataira, így semmi meglepő nincs abban, hogy letörten, sírva mesél egyik kiskutyája, a hétéves Frenky elvesztéséről. "Nagyon friss még, nem is fogtam fel. Egyelőre elnyomom magamban a gyászt, csak néha hagyom a felszínre törni a fájdalmat - kezdi az üzletasszony a story.hu-nak. - Ami csak még tovább nehezíti az elengedést, hogy nem is velem volt... Ahogy kisfiam, Benett cseperedett, úgy láttam a legjobbnak, ha a kutyusokat egy időre elviszem vidékre az édesanyámhoz. Mert ahogy a gyerek nőtt, úgy érdeklődött egyre inkább a kutyák iránt, és amint elkapta a fülüket, farkukat, tépni kezdte. Nem rosszaságból tette, így mutatta ki a szeretetét. De most már nagy, óvatos, és éppen karácsonykor, amikor látogatóban voltunk anyukámnál, ötlött fel bennem, hogy ideje hazajönniük velem. Anyukám persze mondta, hogy még ne, megszokta, hogy ott vannak, hagyjak neki időt, hadd tudatosuljon benne, hogy el kell válnia tőlük. Így tettem... Nem mondom, hogy ezt nem bánom, lehet másképp alakult volna, ha akkor elhozom őket - sóhajt fel szomorúan. - A napokban kaptam egy fotót anyukámtól, hogy Frenky infúzióra van kötve, merthogy le kell szedni a fogkövét. Utólag tudtam csak meg, hogy ekkor már három napja nem evett. Azt meg még később mondta el nekem, hogy nem a foga miatt, hanem mert lenyelte egy makknak a kalapját. A képküldés másnapján hívott csak anyukám, hogy Frenky rosszul lett, meg kell műteni. Ezzel kímélni akart, ettől függetlenül ott lett volna a helyem. És ugyan a beavatkozást Frenky túlélte, olyan gyenge volt a kis szervezete, hogy nem maradt meg..."

Kustánczi Lia jelenleg a munkára összpontosít, hogy elterelje a gondolatait. „Itt van a fiam, akinek mellett mindenképpen helyt kell állnom. Beni nemrég kezdett a bölcsődében, és ez teljesen felforgatta a mindennapjainkat – meséli már vidámabb tónusban. – Nagyon élvezi, két nap alatt beilleszkedett! Jól elvan a többi gyerekkel, én már nem tudtam neki annyira társaságot nyújtani. Reggel 9:30-ra viszem, és körülbelül 15:30-kor megyek érte. Közben maximum egy rövid kávészünetet tartok. De ez nem panasz, örömmel tölt el, hogy a cégem szépen fejlődik, és hogy annyi izgalmas dolog történik az egészségügyi központtal kapcsolatban. Az is motivál, hogy ezzel a munkával a fiam jövőjét építem. Szerencsére a párom és az anyósom is a segítségemre siet, ha napközben elcsúsznék, de igyekszem mindig én menni érte a bölcsibe.”