McCarthy valódi konzervatív értékeket képviselt, vagy csupán egy szélsőséges, megosztó figura volt?

Joseph R. McCarthy wisconsini republikánus szenátor a gyakran csak fantomkergető kommunistaüldözésről, a karriereket tönkretevő feketelistázásokról, a hisztérikus ellenségkeresésről nevezetes, sötét, reakciós évek névadója lett. Hívei "igazi konzervatívként" méltatták, a valóban konzervatív történész, John Lukacs szerint viszont csak egy "radikális tahó" volt.

McCarthy a Kreml legbecsesebb kincse az Egyesült Államokban

„Egy olyan politikai környezetben, ahol a gyanakvás és a félelem uralja a társadalmat, McCarthy szenátor neve szinte egybeforrt a kommunistaellenes hisztériával, amely a karrierépítést és az egyéni életeket is tönkretette” – fogalmazott Truman elnök (1945-1953). Joseph R. McCarthy wisconsini republikánus szenátor tevékenysége a sötét és reakciós éveket szimbolizálta, amikor a feketelistázások és a fantomkergetés mindennapossá váltak. E korszak hatása Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámájának megalkotásában is megmutatkozott, hiszen a kora újkori boszorkányperek és a McCarthy-korszak antikommunista akciói lényegében hasonló mintázatokra épültek.

Amikor valakit azzal vádolnak, hogy fekete mágiát gyakorol, vagy a vörösök érdekeit képviseli, a tagadása csupán a gyanút táplálja.

A tisztulás útján az első lépés az volt, amikor a rettegő vádlott bátorságot gyűjtve bevallotta: "sötét erőkkel álltam kapcsolatban". A második lépés pedig az, hogy ő maga is másokat vádolt meg, "boszorkányokat" vagy "ügynököket" nevezve meg - ezzel pedig egy ördögi körbe sodródva.

Természetesen a boszorkányokkal ellentétben a szovjet kémek valóban aktívan tevékenykedtek az Újvilágban. Különösen említésre méltó Klaus Fuchs esete, aki a Manhattan-terv keretében nyújtotta át a titkos információkat a Szovjetuniónak. Ennek eredményeképpen a szovjetek 1949 augusztusában végrehajtották első kísérleti atomrobbantásukat, amely alapjaiban rengette meg a világ politikai egyensúlyát. A leleplezett kémek közül Harry Goldot 1950 decemberében börtönbüntetésre ítélték, míg Julius és Ethel Rosenberg, akik megtagadták az együttműködést, 1953 júniusában a kivégzés sorsára jutottak. A szovjet atombomba megjelenése sokkolta az amerikai vezetést, akárcsak Kína kommunista győzelme, amely a Kínai Népköztársaság 1949. október 1-jei kikiáltásával valósult meg. Ez az esemény tovább fokozta a politikai feszültségeket az Egyesült Államokban.

A bűnbakok felmutatására Joseph R. McCarthy vállalkozott, aki 1946 óta képviselte szenátorként Wisconsint, és bár hívei "igazi konzervatívként" méltatták, a valóban konzervatív történész, John Lukacs szerint McCarthy csak egy "radikális tahó" volt - de gátlástalan hordószónokként remekül értett a tömegek hangulatának felkorbácsolásához. McCarthy műsora az 1950. február 9-i, Lincoln-napi beszédével vette kezdetét, a nyugat-virginiai Wheelingben, ahol az amerikai külügyminisztériumban működő kommunista hálózatról értekezett. A hatást növelendő meglengetett egy papírt a következő, hírhedtté vált szavak kíséretében:

A kezemben egy olyan listát tartok, amely 205 névvel büszkélkedik, és amelyet a külügyminiszter is jól ismer. Érdekes módon, a rajta szereplők még mindig aktívan tevékenykednek, és folyamatosan alakítják a Külügyminisztérium politikai irányvonalát.

Ahogy Alger Hiss, a Carnegie Békealapítvány vezetőjének esete bizonyítja, az amerikai diplomácia valóban nem volt mentes a szovjet befolyástól - bár ezt Hiss 1948-ban indult pere során még nem sikerült bizonyítani (végül csak hamis tanúzásért ítélték el), ám McCarthy valójában csak ilyen-olyan kétes forrásokból kukázta össze a listáját. Főleg a kommunistafaló konspirációs irodalomból táplálkozott, így Elizabeth Dilling Red Network (Vörös hálózat) és Richard M. Whitney Reds in America (Vörösök Amerikában) című könyveiből. A 205-ös szám is egy tévedés eredménye volt: Truman külügyminisztere, James F. Byrnes (1945-1947) nyilatkozott korábban arról, hogy a Külügyminisztériumból 285 tisztviselővel szemben merültek fel aggályok, akik közül 79-et elbocsátották a megfelelő vizsgálat után, ekképp 206 korábbi gyanúsított a minisztériumi állományban maradhatott - valószínűleg okkal.

Tehát, amikor McCarthy szenátor megkezdte antikommunista kampányát, addigra a közhivatalokban dolgozó valódi kommunisták jelentős része már lelepleződött, elbocsátást, vádakat, elítéléseket vagy akár börtönbüntetést is kapott. Ezt Paul Johnson Az amerikai nép története című művében találhatjuk.

Ekkor aktivizálódott igazán a már 1938 óta működő Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság, amely a hollywoodi filmiparban is "tisztogatni" kezdett. Az első feketelista már 1947 novemberében elkészült a hollywoodi producerek egyik gyűlésén, de ez még csak 10 hollywoodi "kommunista" nevét tartalmazta. 1951 és 1954 között az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság 324 hollywoodi "kommunistát" azonosított. A feketelistázások nyomán Dalton Trumbo ugyan kétszer is Oscar-díjas forgatókönyvet írt (Római vakáció, 1953; A bátor, 1956), de feketelistázott alkotóként egyik könyvet sem nyújthatta be a saját nevén, így az Oscar-díjakat is egy stróman kapta helyette.

A Woody Allen főszereplésével készült 1976-os szatirikus komédia, "A jónevű senki, avagy a stróman" egy sötét hollywoodi korszakot idéz meg, amelyben Howard Prince, egy jelentéktelen eladó, hirtelen ünnepelt sztárrá válik. Ezt a metamorfózist úgy éri el, hogy barátja, a feketelistára került író, Alfred Miller (akinek neve nem véletlenül választott) műveit sajátjaként tünteti fel. A film hátterében húzódó antikommunista hisztéria a tudományos világot sem kerülte el; az egyik legjelentősebb áldozat Owen Lattimore, a Johns Hopkins Egyetem elismert távol-keleti szakértője volt. David Halberstam, a híres újságíró, az Egyesült Államok Vietnám-politikájának kudarcát részben azzal indokolta, hogy a kiváló Kelet-Ázsia-szakértőket "kommunista" vádakkal eltávolították a színről a korábbi időszakban.

Amikor az 1952-es választások során a republikánusok győzelmet arattak, McCarthy szenátor úgy érezte, hogy végre elérkezett az ő ideje. Eisenhower elnök, aki 1953 és 1961 között irányította az országot, azonban más irányba terelte a politikai diskurzust. A második világháborúban a szovjetekkel együttműködő főparancsnokként Eisenhower érdeke volt, hogy véget vessen a megosztó és Amerika erejét gyengítő kampányoknak. Megakadályozta McCarthy vizsgálódását a CIA kapcsán, ami a szenátort arra ösztönözte, hogy a hadsereget, mint a legfontosabb nemzeti intézményt, vegye célba. McCarthy erőviszonyainak félreismerésében valószínűleg szerepet játszott alkoholizmusa is, amely végül 1957-ben súlyos májgyulladást okozott, és ezzel tragikus módon véget vetett az életének.

Korábbi szenátusi szövetségesei is eltávolodtak tőle, és 1954 decemberében a szenátus 67:22 arányban megrovásban részesítette Joseph R. McCarthyt, ezzel pedig véget vetett karrierjének. Ezzel egyidőben lezárult a hisztérikus McCarthy-korszak, amelynek mélyreható elemzését Richard Hofstadter végezte el a 1964-es The Paranoid Style in American Politics (A Paranoid stílus az amerikai politikában) című munkájában.