Cím: A magyar média manipuláció művészete - Beszélgetés Mező Gáborral a médiaháború hátteréről Az elmúlt években a média szerepe a társadalom formálásában soha nem látott mértékben megnőtt. Mező Gáborral, a téma szakértőjével beszélgettünk a médiaháborúk

A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: https://demokrata.hu/magyarorszag/a-mediahaboru-martirjai-1017887/

- Egyszer, több mint tíz éve Brády Zotlánnal, a Kapu főszerkesztőjével beszélgettem (ő készítette a Számvetés című interjú-dokumentumfilmet Perczel Tamással), és azt mondta, hogy Fenyő Jánost azért ölték meg, mert "át akarta játszani a médiabirodalmát a jobboldalnak". Ez mennyire igaz?

Vannak olyan források, amelyek erre utalnak, és amikor a korábbi Népszava-címlapokat böngésztem, újságíróként felfigyeltem a finom változásokra. Különösen figyelemre méltó, hogy Fenyő meggyilkolása, amely 1998 februárjában történt, éppen a kampány első szakaszára esett, ha már az időzítésről beszélünk. Ugyanakkor Brády Zoltánt nem tekinthetjük megbízható forrásnak, hiszen magam is írtam a sötét és zavaros múltjáról, ahogyan Perczel Tamás sem az a megbízható forrás, akinek a szavára feltétel nélkül támaszkodhatnánk, ezt a könyvemben is hangsúlyoztam. Ennek ellenére az említett interjú az egyik legérdekesebb és legfontosabb dokumentum a nyolcvanas és kilencvenes évekről. Úgy vélem, hogy Perczel állítása, miszerint az akkori hatalom - az MSZP-SZDSZ-koalíció - már nem foglalkozott Fenyővel, igaz. Ez persze nem jelenti azt, hogy Horn Gyula vagy bármelyik SZDSZ-es politikus adta volna ki a "kilövési engedélyt", de az tény, hogy Fenyő már szinte mindenki számára akadályt jelentett.

A 90-es években Magyarországon a baloldali, különösen a Moszkvával szoros kapcsolatban álló hálózatok jelentős befolyást gyakoroltak a médiapiacra. A politikai átalakulás időszakában ezek a csoportok igyekeztek dominálni a médiatérben, hogy formálják a közvéleményt és megerősítsék pozíciójukat. A pontos arányokat nehéz meghatározni, mivel a médiapiac sokszínű és folyamatosan változó volt, de úgy becsülhető, hogy a baloldali vonal által irányított médiumok a piacon jelentős részesedéssel bírtak, különösen a televízió és a nyomtatott sajtó területén. Az állami és párti médiumok közötti szoros összefonódás pedig tovább növelte a baloldali dominanciát a médiában.

- Nagyon nehéz erre a számok nyelvén válaszolni. A megkaparintás helyett még inkább az átmentés kifejezést használnám, hiszen átmentették a hatalmukat a korábbi befolyásos szereplők a rendszerváltoztatás idején. Ez a sajtó területén is megtörtént. Igaz, a régi ÁVH-s bolsevikek mellett (Kanyó András, a népszabadságos Vajda Péter, a kilencvenes éveket már meg nem élő exmunkásőr, Ipper Pál) feltűntek a nyolcvanas években az új sztárriporterek, sztártévések. Nem beszélve az Ipper- és Vitray-tanítványokról, ők szinte mind egy irányba húztak. A nyolcvanas évek új nagy neveit pedig a közvélemény bevállalós, kemény, kritikus riporterként ismerte meg, hiszen olyan témákkal foglalkoztak, foglalkozhattak, amelyek korábban még tabunak számítottak.

Ki gondolta volna, hogy Havas Henrik anyósa a Belügyminisztériumban dolgozott, magas rangú jogászként? Vagy hogy a lázadás szószólója, a nagyszájú Havas, végül a pufajkás Horn államtitkára lesz? Az átlagpolgár számára valószínűleg ismeretlen volt, hogy a munkásőrfejű Juszt László édesapja miniszterhelyettesi posztot töltött be. Ki tudta volna azt is, hogy Aczél Endre az MNVK 2.-nél tevékenykedett, Forró Tamás korábban titkos megbízott volt, és Mélykuti Ilona apja, a rettegett Mélykuti Ferenc alezredes, a szovjetek tolmácsa volt? Ezen utóbbi figura fontos része a Leszámolás Vadkeleten című írásomnak, és meg kell jegyeznem, hogy Mélykuti Ilona ma már visszavonult, és coachként dolgozik, ami sokkal szimpatikusabb, mint a fröcsögő Havas vagy Juszt stílusa. Akkoriban Mélykutit Csurka István találóan "markotányosnőnek" nevezte a Nap TV-s szereplése miatt, és el tudjuk képzelni, milyen stílusban kérdezgette a jobboldali vendégeket. A saját táborukban viszont a szervilizmus és a Lakat T. Károly által megformált, negédes, lefetyelős "riporteri stílus" volt a jellemző. Ezek a különös, válltöméses, színes zakókban megjelenő beszélgetések a bizalmaskodó hangvételükkel az "együtt vadásztunk" életérzést tükrözték.

- És ezeket a médiaviszonyokat simán elfogadta a társadalom, vagy akkorra már annyira látszott az agymosás hatása, hogy fel sem merült, mi velük a gond? Kik voltak ennek a sajtónak a fő célpontjai, kiket kellett mindenképpen kiiktatni és tönkretenni a nyilvánosságból, és milyen módszerrel érték el ezt?

Ez a kérdés nem a magyar társadalom kollektív felelőssége. Utólag mindannyian bölcsebbnek tűnünk, de abban az időszakban csak kevesen látták át a helyzet súlyosságát. Akadtak bátor újságírók, politikai aktivisták és rendfenntartók, akik kiálltak a vörös polip ellen. Sokan közülük tragikus sorsra jutottak: volt, aki öngyilkosságot követett el, mások szívrohamot kaptak – ezek papíron természetes halálnak számítottak, de sok furcsa, máig vitatott eset maradt ránk. Elképzelhetjük, milyen stressz és nyomás nehezedett azokra, akik bátran szembeszálltak ezzel a hatalmi struktúrával. Csoóri Sándor, Csengey Dénes és mások számára elviselhetetlen volt a rájuk zúdított gyalázat – nehéz volt ép ésszel és lélekkel átvészelni azt az időszakot. Ne feledkezzünk meg Kubinyi Ferenc és Kéri Edit nevéről sem, akik szintén kiálltak igaz ügyek mellett, írásaikkal és jogi harcaikkal. Őket a volt ÁVH-s tisztek és utódaik perelték be, például Pető Ivánék. Igaz, hogy Kubinyiék is hibáztak, de ki állt akkor mögöttük? Volt jogász- vagy történészcsapatuk, amely támogatta őket? Nem, nem volt. Szélmalomharcot vívtak, de az ő bátorságuk és elkötelezettségük nemes célokat szolgált.

- Nem bírt jelentőséggel?

Természetesen, íme egy egyedi változat a szövegedről: - Dehogyisnem. A mai napig tudjuk – ahogy azt már Kubinyi is megosztotta a Pesti Hírlapban –, hogy Ferenczi, akkor még "von" és "y" nélkül, Földy (vagy ahogy sokan ismerik, Földi) Lajos jobbkeze volt a rettegett Katpolon a Rákosi-diktatúra árnyékában. Miért is érdekes ez a tény? Mert egy jelentés szerint Földy jó kapcsolatban állt Göncz Árpáddal, és nem véletlenül sejtjük, hogy ennek révén úszta meg viszonylag épen a fiatal "kisgazda" 1947-ben a Magyar Közösség, valamint a kisgazdák ellen indított koncepciós pert. Ekkoriban Földy volt a titkosrendőrség, az ÁVH-hoz hasonló terrorszervezet második embere. Látjuk, hogy Göncz később szoros kapcsolatba került a szintén katpolos Kardos Györggyel is, aki a Magvetőnél publikálta antihősünk közepes drámáit és írásait. Egyszóval Göncz annak az embernek a kötelezettje lett, aki részt vett a korábbi pártja, a Kisgazdapárt aláásásában. Szimpatikus döntés, nemde? Göncz Ferenczyt a ’90-es évek után kitüntette, de nem feledkezhetünk meg Király Béláról sem, aki szintén politikai harcostársa volt, és aki a Katpolnál kezdte pályafutását – katonatisztként, de ügynökként. Érdekes, hogy Király éppen a taxisblokád idején lépett át nyíltan az SZDSZ-hez, addig független képviselőként tevékenykedett. Az időzítés nem véletlen, hiszen éppen a hadjárat csúcsán, a kormánybuktatás lehetőségének pillanatában történt ez a váltás. Vajon ez a riadólánc jele? Vagy csupán egy szuverén döntés? Hajlamos vagyok arra, hogy a döntéseket átfogóan, felülről szemlélve, egy nagy játszma lépéseiként értékeljem.

A baloldali hálózat kezében lévő média célja valóban megérdemel egy alaposabb elemzést. Schiffer András megjegyzései rávilágítanak arra, hogy a 90-es évek elején a sajtó tele volt olyan vitás témákkal, mint Horthy Miklós történelmi szerepe, az egyházi restitúció vagy a médiaháború. Mindeközben a társadalom egy jelentős része, több mint másfél millió ember, a gyárkapun kívül rekedve szenvedett a gazdasági átalakulások következményeitől. Ezek a témák sokkal inkább szolgáltak a politikai diskurzus színtereként, mintsem hogy valódi megoldásokat kerestek volna a társadalmi problémákra. Schiffer megjegyzése szerint a politikai pártok, mint az MDF, az SZDSZ és a Fidesz, inkább ezekkel a kérdésekkel foglalkoztak, miközben az MSZP nem formált világos álláspontot a médiaháborúval kapcsolatban, és Horn Gyula is elkerülte a komplexebb elemzéseket. Ez a helyzet arra utalhat, hogy a média szerepe valóban az volt, hogy elterelje a figyelmet a valós társadalmi problémákról, lehetővé téve így a politikai elit számára, hogy elkerülje a valódi felelősséget. A kérdés tehát jogos: vajon a média szándékosan manipulálta a közbeszédet, hogy a társadalom figyelmét a fontosabb problémákról elterelje?

Ma már nem ilyen egyszerű a helyzet, igaz? Dehogynem, a kérdés valóban összetett, és ennek megfelelően a válasz is bonyolult. Vegyünk egy példát: a sajtó ugyan foglalkozott az ügynökügyekkel, de mikor esett szó a tartótisztekről vagy a politikai felelősségről? Ki kapta meg ezeket a jelentéseket? És mi a helyzet az szt-tisztekkel? Hogyan lehetséges, hogy a diktatúra egykori külügyminisztere a demokráciában miniszterelnökként folytathatta? Miért nem került börtönbe? Persze, voltak gumicsontok és tudatos lejáratások; az Antall-kormányt folyamatosan a Horthy-rendszerhez hasonlították, erről részletesen írok a könyvemben is. De a lényeg a korábbi kondicionálásban rejlik, abban az orwelli nevelésben, ami évtizedeken át hatott: ha egy társadalom negyvenöt évig azt hallja, hogy minden rossz ember fasiszta, akkor elég ezt a szót ismételgetni '90 után, hogy a régi félelmek és gyűlöletek újraéledjenek. Pavlovi reflexek, a propaganda mesterséges eszközeivel. Hosszan kitérek azokra az ügyekre, mint a hordóügy, a Hanákné ügy vagy a Nappali hold, amelyek akkoriban végigszaladtak a teljes magyar, sőt nemzetközi médián. Ezek az ügyek egyszerre zajlottak, csúcspontjuk a taxisblokád idején volt. Kettős célt szolgáltak: egyrészt lejáratták a jobboldalt, másrészt megakadályozták a különböző pártemberek, volt bolsevikok múltjának vizsgálatát. Gyakran előkerült az antiszemita kártya, ami lehetőséget biztosított a valódi antiszemiták és a minden mögött antiszemitizmust gyanítók számára, hogy jól megéljenek egymásból. De ki volt valójában Szabó Albert? Küldték vagy önjelölt vezér volt? Hová tűnt a sorsa?

- A magyar média kommunizmus alatti és utáni működéséről két könyvet írtál - ennek tudatában kérdezem, hogy mit gondolsz arról, hogy manapság minden politikai oldal és politikus a másikhoz tartozó médiumot, újságírót propagandázza, propagandistázza? Kissé nagyobb perspektívában nézve: ki volt a propagandista a rendszerváltozás előtt, és ki volt az utána?

Szakdolgozatom témája a náci filmpropaganda volt, és az elmúlt évtizedben mélyrehatóan foglalkoztam a kommunista, valamint a posztkommunista propagandával is. Napjainkban divatossá vált, hogy szinte mindenkit propagandistának tituláljanak, ami révén olyan közéleti szereplők, mint Puzsér Róbert és hasonló, közepes műveltséggel bíró "szakértők" juthatnak érvényesülési lehetőséghez. Az újságírószakmán belül azonban jól meg tudjuk különböztetni a valódi propagandistákat azoktól, akik nem azok. Világosan látható például a különbség Juszt László és Kepes András között, nemde? Vagy nézzük meg a jobboldali, író- és beszélőstílusú véleményformálókat, szemben a visszafogottabb, érvelni tudó és stílusosan kommunikáló szakemberekkel – a kontraszt egyértelmű. A propaganda minősége is rendkívül érdekes kérdés, amelyet érdemes alaposabban megvizsgálni.

Milyen gondolatok kavarognak most a fejedben?

- A Soros-ellenes plakátokra például, meglehetősen primitívek, de nyilván működnek. Ettől én még gyűlölöm, utálom ezeket. Ahogyan a BKK, illetve Karácsony Gergely "minket üldöznek, egyszerűen áldozatok vagyunk" propagandaplakátjai is viccesek vagy felháborítóak. Már akit zavarnak. De ki veszi észre a finomabb, rejtettebb propagandát? Van, akinek nyilván a Hunyadi-sorozat is propaganda, hiszen egy magyar hős a főszereplője, egy történelmi legendánk (még ilyet!), sőt, még imádkoznak is benne, hát ez már maga a klerikális reakció! Röhöghetünk, de nagyon sokan így gondolkodnak, talán nem ezt a kifejezést használják - mások meg simán.

Tehát azt sugallod, hogy Soros helyett inkább több Hunyadi lenne a megfelelő választás?

- Milyen tanulságokat vontál le a sok kutatásból? Sokkal könnyebben észleled a manipulációs technikákat, és felfedeztél olyan mintázatokat, amelyek segítenek felismerni, ha egy médium vagy médiaszemélyiség nem az, aminek első ránézésre tűnik?

Természetesen, itt van egy egyedi változata a szövegnek: - Igen, észreveszem, hogy folyamatosan fejlődöm, főként azért, mert olyan emberekkel találkozom, akik sokkal okosabbak és látóbbak nálam. Így haladok előre, és talán már nem sok minden tud meglepni a média világában, különösen az agymosás jelenségével kapcsolatban. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy a média iránti undorom folyamatosan növekszik, de a valódi újságírás iránt érzett tiszteletem egyre inkább erősödik. Gondoljunk csak az oknyomozó újságírókra! Nélkülük a Gyárfás-Fenyő-ügy valószínűleg sosem látott volna napvilágot. Ám ki foglalkozik ma Szenvedi Zoltán és a többi tehetséges bűnügyi újságíró munkájával? Miért ne indíthatnánk egy kis, de nagyszerű újságírói akadémiát? Egy év alatt rengeteg tudást átadhatnánk tíz-tizenöt lelkes jelentkezőnek, akik aztán bárhol elhelyezkedhetnének. A lényeg, hogy átfogó képet kapjanak az elmúlt száz évről, értsenek mindent, és aszerint hozzanak döntéseket. Ezt a mesterséget meg kell tanulniuk, hiszen mi is másoktól, mások tapasztalataiból és bátorságából tanultunk. Ezt a bátorságot és elhivatottságot kell továbbadnunk! Ez egy kihívásokkal teli, de gyönyörű hivatás.