Így köszönték el az ország első női mentőtiszttől.

Időnként vágyik arra, hogy visszatérjen, és támogassa a bajtársait.

- Azt szerettem volna, hogy senki ne lássa, ahogy kilépek a hátsó ajtón - vallotta be a Blikknek Éva, aki kicsit mintha meg is könnyezte volna a tiszteletére összehozott búcsúztatást. Negyven évvel ezelőtt talán maga sem gondolta volna, hogy így alakul majd az élete, ugyanis akkoriban egyáltalán nem volt egyszerű nőként elkezdeni ezt a pályát. Olyannyira, hogy Éva volt ebben az úttörő.

- Már gimisként elkezdtem dolgozni a győri kekszgyárban, na itt aztán megtanultuk azt a fegyelmet, ami később nagyon jól jött mentősként is - emlékezett a kezdetekre. - Már akkor mentőzni akartam, érettségi után pedig a győri kórházban kezdtem segédápolóként dolgozni a sürgősségi baleseti osztályon.

Éva mindig is arról álmodott, hogy egyenes úton halad az egészségügyi főiskolára, majd a mentőautóba. Ám az útja nem volt zökkenőmentes: abban az időben a mentőtiszti képzésre nem fogadtak nőket, és sokan kételkedtek abban, hogy egy nő képes lenne elviselni a szakma nehézségeit, a stresszt és a vér látványát. De ő nem engedett a kétségeknek, és kitartóan dolgozott azért, hogy végül felvételt nyerjen. Az igazi kihívás azonban csak ezután kezdődött: míg évfolyamtársai, akik már tapasztalt mentősök voltak, a szabadidejüket élvezték, Éva minden idejét arra fordította, hogy felzárkózzon hozzájuk. Végül, 37 évvel ezelőtt, megvalósult az álma, és hivatásos mentőként kezdhette meg pályafutását.

Emlékszem, gyerekkoromban mindig lenyűgöztek a szirénázó mentőautók, ahogy sebesen átszáguldanak az utcán. Állandóan azon tűnődtem, hová sietnek és mit csinálnak ott. Talán innen indult el a szenvedélyem… És persze hatalmas szerencse, hogy nem az édesanyámra ütöttem, aki már akkor is elájult a vér látványától, ha csak egy apró vágásról volt szó – mesélte Éva, aki már nem is tudja, hány esethez vonult az elmúlt évtizedek során, de biztos benne, hogy a szám rég túllépte az ezret.

A mi hivatásunk valóban csodálatos, ugyanakkor nem mentes a fájdalmaktól sem. Számos emberi sorsot nyitottam meg, és a legmegrázóbb élmények mindig azok voltak, amikor a gyerekek szenvedtek. Azt is észrevettem, hogy sok kollégám gyakran álmodik az esetekről, de nekem talán szerencsém van, mert az utóbbi időben ez elkerült.

Éva utolsó munkanapján különösen kifejezetten kérte, hogy kocsira kerüljön, és az utolsó esete egy akut infarktusos beteg volt. Azt mondta, most, hogy leteszi a piros kabátját, végre bepótolja mindazt, amire annyira kevés ideje jutott az állandó készenlét mellett. Sorra fogja látogatni barátait és ismerőseit, akikkel rég nem találkozott. De jól tudja, hogy nem bír majd sokáig nyugodtan ücsörögni, és reméli, hogy időnként visszatérhet segíteni a kollégáinak, akikkel együtt élték meg a nehéz pillanatokat.

- Imádtam itt dolgozni, mindig remek kollégák és szuper csapat vett körbe. Egy dolgot sajnálok csak: hogy édesanyám már nem láthatta azt a búcsút, amit a bajtársak szerveztek -mondta Éva.