Hihetetlen, de rendkívül megpróbáltatásokkal teli életet élt az a gerilla, aki a japánok ellen harcolt; nem meglepő tehát, hogy képtelen volt feldolgozni mindazt, amit átélt.

Frederick Spencer Chapman a történelem egy olyan figura, akit méltatlanul háttérbe szorítottak. Ez a brit katonatiszt az 1930-as évek elején a Grönland hideg és zord tájait járta, ahol elsőként mászta meg a 7326 méter magas Jomolharit Tibetben. A második világháború alatt a japánok által megszállt Maláj-félsziget dzsungeleiben töltött évei alatt egy háromfős szabotázsosztag élén olyan hatékonyan mérte csapásait az ellenséges hadseregre, hogy a japán parancsnokság kétszáz fős brit kommandót sejtett a tevékenysége mögött. Chapman bátorsága és találékonysága valódi legendává emelte, mégis sokáig feledésbe merült.

A szöveget egyedivé téve, így hangzik: Egy másik, a történelem lapjain kevésbé elfeledett brit hős, T. E. Lawrence élete is hasonló párhuzamokat mutat: mindketten a brit birodalom hadseregének katonáiként vágtak neki a nagyvilágnak, kalandorok, tudósok és felfedezők egy személyben. "Testi és lelki kitartásuk páratlan. Együtt példázza, mire képes az emberi test, ha a lélek elég erős ahhoz, hogy túllépjen a határokon" - írta róluk Earl Wavell tábornok a The Jungle is Neutral című emlékiratának bevezetőjében.

Chapman gyermekkorát árvaságban töltötte, hiszen édesanyja hamarosan a szülést követően elhunyt, míg édesapja gyorsan hátat fordított a családnak, és Kanadába távozott. Így a két fiú, Frederick és bátyja, egy angliai falu lelkészének oltalma alá került. Kapcsolatuk apjukkal sosem volt igazán szoros; amikor Frederick mindössze kilencéves volt, apja az első világháborúban elesett, miközben ő már egy bentlakásos iskolában tanulta az élet nehézségeit.

Tizenéves korában a Cumbria megyében fekvő Sedbergh iskolájába járt, ahol a vadregényes tájat saját mozgó egyetemeként használta ki. "A tanórák elkerülése elkerülhetetlen volt, a szervezett sportágak pedig csupán az időpazarlás érzését keltették" - emlékezett vissza később a Helvellyn to Himalaya című művében. Az iskolaigazgató támogató hozzáállással viszonyult hozzá, és felmentette a csapatsportok alól, így heti három délutánját a környező felföldek felfedezésére szentelhette.

Bár középszerű diáknak tartotta magát, ösztöndíjat nyert a Cambridge-i Egyetemre, ahol hamar a hegymászó és kalandkereső körök tagja lett. Éjszakánként az egyetem tornyait mászta meg, hétvégenként motorral vágott neki a sziklás vidékeknek, majd az Alpok, Izland, és Grönland következett. Utóbbit többször is bejárta a harmincas évek első felében: kutyaszánnal, kajakkal és egy Gipsy Moth típusú kétfedelű géppel közlekedett a fagyos pusztaságban. Ezeket az éveket élete legboldogabb időszakaként jellemezte. Megtanulta az inuit nyelvet, és még egy gyereke is született egy helyi nőtől.

A kalandjai közel sem voltak veszélytelenek, társa, Gino Watkins életét vesztette egy fókavadászaton, de Chapman is majdnem odaveszett: többször is átesett jéghasadékokon, egyszer pedig húsz órán át sodródott kajakkal a nyílt vízen, a szánja kormányrúdjába kapaszkodva menekült meg a biztos haláltól. 1936-ban egy tibeti diplomáciai expedíción beleszeretett a Kancsendzönga mennyaszonyának nevezett, 7326 méteres Jomolhariba, amit a buddhisták szentként tisztelnek.

A mászáshoz szükséges engedélyek beszerzése nem volt egyszerű feladat, hiszen a tibeti és butháni hatóságok is hozzájárulásukat kellett adniuk. Végül, a 30. születésnapján, megérkezett a rég áhított jóváhagyás. Tíz nappal később, 1937. május 20-án ő és serpa társa, Pasang Dawa Lama, triumfálva hódították meg a csúcsot. Az ereszkedés viszont katasztrofálisan alakult: többször is zuhantak, viharba kerültek, és elvesztették főzőedényüket, valamint élelmük java részét. Chapman maga is egy tíz méter mély hasadékba zuhant, ahonnan négy órás küzdelem árán tudott csak kiszabadulni. Végül egy jakpásztor mentette meg őket, aki forró tejjel és főtt rizzsel kínálta meg a kimerült mászókat, ezzel megmentve életüket.

Amikor a második világháború kitörésekor a világ lángba borult, Chapman azonnal a hadsereg soraiba lépett. Brit Malájában egy titkos kiképzőközpontot hozott létre, ahol ausztrál és új-zélandi katonákat képezett ki az ügyes gerillaharcra. Chapman és két hűséges társának éles bevetése abban a pillanatban indult, amikor a japán erők elfoglalták a félszigetet. Két hét leforgása alatt 15 hidat robbantottak fel, 7 vonatot siklattak ki, és 40 járművet semmisítettek meg, ezzel hatalmas káoszt okozva az ellenség soraiban. A japán hadvezetés gyanakodva figyelte a szabotázsakciókat, és arra a következtetésre jutott, hogy egy kétszáz fős brit kommandó áll a háttérben, ezért kétezer katonát irányítottak a felkutatásukra és elfogásukra.

Chapman társai a hajtóvadászat során meghaltak, de ő túlélte, és még éveken keresztül bujkált a dzsungelben. Malária, tífusz és más trópusi betegségek is pokollá tették az életét, volt, hogy hónapokon keresztül élet és halál között lebegett. Naplójából egy ponton az derült ki, hogy 17 napig volt vegetatív, kómaszerű állapotban - akkor eszmélt erre rá, amikor látta, hogy nem írt semmit majdnem három hete.

A testi és szellemi túlélés érdekében folyamatosan mozgásban volt, növényeket gyűjtött, magokat préselt, megfigyeléseit inuit nyelven jegyezte le arra az esetre, ha az írások az ellenség kezébe kerültek volna. Egy alkalommal fogságba is esett, ám a szorult, biztos halált jelentő helyzetből nemes egyszerűséggel kidumálta magát. A japán tisztnek, akihez elvitték, bemesélte, hogy korábban egy japán herceggel madarászott Cambridge-ben. Chapmant ugyan nem engedték el, de olyan jó kapcsolatot alakított ki a fogva tartójával, hogy meg sem bilincselte őt. Ennek köszönhetően aznap éjjel, lázasan és gyengén, de meg tudott szökni a japánoktól.

Végül egy sor izgalmas és váratlan esemény után sikerült megszöknie a dzsungelből. A maláj kínai kommunista gerillák, akiknek katonai szárnya a Japán-ellenes Maláj Néphadsereg volt, kulcsszerepet játszottak a tervben. Együttműködésük révén sikerült megjavítani a rádióvevőjét, amelyhez autóakkumulátorokat használtak, amelyeket egy pedálos dinamóval töltöttek fel. Ezt követően a gerillák összerakták a rádióadójukat is, így sikerült kapcsolatot létesíteniük a Colombóban lévő főhadiszállással. Azonnal erősítést és utánpótlást kértek, amelyet ejtőernyővel dobtak le a dzsungel sűrűjébe, ezzel új reményt hozva a nehéz helyzetbe került csapat számára.

Ezt követően támogatni tudták a brit összekötők munkáját a maláj kínai kommunista gerillákkal együtt, majd sikeresen megszöktek a megszállt Malajziából a HMS Statesman tengeralattjárón, miután magukat kínai munkásnak álcázva a szárazföldi dzsungelen keresztül eljutottak a nyugati partnál fekvő Pulau Pangkor Laut szigetére.

A természet iránti mély vonzalma mindig is táplálta életét, és gyakran hangoztatta, hogy a dzsungel sem barát, sem ellenség: "a dzsungel semleges" - nem véletlen, hogy könyvének címe is ezt a gondolatot tükrözi (The Jungle is Neutral). A háború utáni időszakban tanárként és igazgatóként tevékenykedett Németországban, majd Dél-Afrikában, ahonnan az apartheid rendszere miatt távozott.

Reading városában kezdett új életet, ahol családot alapított, három fiúgyermeke is született. Visszatérve, úgy tűnt, megtalálta a nyugalmat, de ez csupán a látszat volt: a háború során szerzett testi és lelki sebek nyomorúsága végigkísérte életét. 1971-ben, 64 éves korában búcsúlevelet írt a feleségének, amelyben így fogalmazott: "Nem szeretném, ha egy egész életen át egy rokkantat kellene ápolnod." Ezt követően végzetes lépést tett, és fejbe lőtte magát.