Egy másik magyar népcsoport is élt a Kárpát-medencében, és igazán figyelemre méltó nevük volt.

Kevesen tudják, hogy a honfoglaló magyarok mellett egy másik, különösen érdekes nevű népcsoport is megvetette lábát a Kárpát-medencében.

A Kárpát‑medence sokat látott földje nemcsak a hét magyar törzs útját őrzi, hanem olyan harsányan elfeledett népekét is, akikről alig esik szó a tankönyvekben. A honfoglalásról szóló legendák között megbújik egy régi história, amelyet bizánci krónikák, nyugati évkönyvek és a régészeti leletek finom mozaikjai tesznek hihetővé. Ezek az apró kapaszkodók együtt mutatnak rá arra, hogy a 10. század hajnalán a Kárpát‑medence nem volt egyszereplős történet: több "magyar" nép versengett a folyók partjáért.

A keresőrobotok napjainkban is nagyra értékelik a kulcsszavakat, de a középkori kódexek csupán apró morzsákat hagytak ránk. A "fekete magyarok" elnevezés például kétszer tűnik fel a latin nyelvű krónikák lapjain, majd olyan hirtelen eltűnik, mint ahogy a köd eloszlik a Duna felett. Ez a név nem a bőrszínt jelöli, hanem jogi és társadalmi státuszt: a korabeli színduál rendszer szerint a fehér a vezetőt, míg a fekete a szövetséges harcost szimbolizálta. Egy másik rejtélyes kifejezés, a "kabarok", a kazár nyelv forradalmárainak öröksége, akik Etelközben csatlakoztak Árpád népéhez. Minden forrás egyetértene abban, hogy mindkét csoport saját vezérrel rendelkezett, aki a zászló élére állt.

A fekete magyarok vezetőjeként sokan Koppányt emlegetik.

A somogyi nagyúr neve a keresztény krónikák lapjain él tovább, mint egy lázadó rokon, aki a honfoglalás hagyományait őrizte. A hiedelmek, a népi emlékek és a dramatikus ellenfél-szerep mind hozzátapadtak, színesítve a történetét. Ám ha levesszük a legendák fátylát, világosan látszik, hogy Somogy sűrű erdeiben nem egyedül harcolt: mögötte a fekete magyarok egységei sorakoztak, erősítve a harcát és a hagyományok védelmét.

A kabar törzsek sorsa végül Aba Sámuel kezében formálódott, aki később királyi hatalomra emelkedett. A kazár hagyományokat magukban hordozó nép a harc művészetében kiemelkedő, ravasz harcosokból állt, akiket már Etelközben is a magyar hadsereg előőrseként tiszteltek.

Csak a 11. század végére halványulnak el végleg ezek a nevek. A keresztény királyság új rendje, a vármegye‑rendszer és a latin írásbeliség lassan egybeforrasztotta a külön népeket egyetlen nemzetté.

Ekkor a fekete magyarok egyszerűen a dél-dunántúliak néven váltak ismertté, míg a kabarok Aba nemzetségéhez tartoztak. A titok nyitja tehát abban rejlik, hogy a honfoglalókon túl legalább két különböző magyar nyelvű, de eltérő identitású közösség osztozott a Kárpát-medence területén. Mindkét közösség saját vezérével rendelkezett, ám végül mindannyian ugyanannak a koronának a szolgálatába álltak.