Dettre Gábor és a szenvedélyes érzelmek tengerében Dettre Gábor, a művészetek világának titokzatos alakja, olyan érzelmi mélységeket fedez fel, amelyek sokakat megragadnak. Az ő művei nem csupán képek vagy szavak; inkább egyfajta lélekutazás, ahol a néző

Az alternatív alkotók nagyon megtévesztőek tudnak lenni. A függetlenség hangsúlyozása, a szabados, olykor vándorló életmód fölerősít bennük extravagáns vonásokat, sokszor provokatív a külsejük, szokatlan a kommunikációs stílusuk, zavaróan nyers az őszinteségük. A jól nevelt polgári közeg hajlamos távolságot tartani tőlük. Pedig ha az ember úrrá lesz a kezdeti idegenkedésen, és tesz akár csak pár lépést feléjük, kiderülhet, mennyire érzékenyek, sebezhetőek, a mi világunkban élnek, a mi gyötrelmeinken gondolkodnak, emésztik magukat.

Lassan veteránná érik alternatív filmrendezőnk, Dettre Gábor, akinek munkásságában talán egyszerűbb felfedezni az áttetszőséget.

Hosszú haja, enyhén, játékosan macsós arcvonásai mögül gyorsan előbújik valami komisz melegség, nyitottság, majd megszólal belőle a szeleburdian művelt humanizmus.

Remek beszélgetőpartner, percek alatt feloldja az embert, és már árad is önfeledten minden fájdalom, vétek, és a szabad, őrült, hol profán, hol világmegváltó gondolat. Alapjában véve szentimentális alkat. Mindennek felismeréséhez persze nem kell személyes találkozás. Filmjei ugyanerről vallanak. Kényszerűen kis költségvetés, némi formabontós érdesség, és egyszer csak ott vagyunk a belső világ lelki tengerén egy hányódó, a jó irányt kereső vitorlással. Dettre műveinek sajátossága, hogy a ridegségben tárja fel az emberi melegséget. Ám nem úgy, hogy a külső védőburok lassan lehullik, és feltárulnak az "igazi", érzelemgazdag lelki rétegek. A távolságtartó érdesség alakul át. Értelmezhetővé válik, ki lehet olvasni belőle a mély, emocionális rezdüléseket, amelyek sorssá állnak össze. Megrázó kamaradrámák tudnak kikerekedni mindebből, közülük is kiemelkedik a Felhő a Gangesz felett.

Dettre Gábor legújabb filmjében merészen leegyszerűsíti a narratívát és a filmes eszközöket. A „Csendes éj” egy apró bérházi lakás intim terében bontakozik ki, ahol mindössze két szereplő viszi a hátán a történetet.

A Covid árnyékában telik a karácsony este, ahol a távolságtartás és a közelség ellentéte feszül a levegőben. Rózsi néni, aki már régóta egyedül él, otthona előtt váratlanul felbukkan Balázs, a fia egykori barátja. Küzd a sorssal, hiszen apja, aki elhagyta a családot, most részeg állapotban van, és nem engedi be. Rózsi néni, akinek szíve tele van együttérzéssel, meghívja a fiút az otthonába. Kettejük között egy különös, szinte családias párbeszéd kezdődik, amely a szülő és a gyermek barátja közötti intim, bár szokatlan kapcsolatra épül. Az ismeretség elsőre talán felületesnek tűnik, de ahogy telik az idő, egyre mélyebbé válik. Rózsi néni anyásan beszél, hangjában a gondoskodás és a melegség érződik, míg Balu, a fiú, visszazuhan gyermeki énjébe. Bár hangja óvatos és visszafogott, figyelmesen reagál, érzékeli, hogy az elhanyagolt lakás nem csupán egy hely, hanem egy része az ő életének is. A tragédia súlya, amely anyja öngyilkosságából fakad, rányomja bélyegét a lelkére, de Rózsi néni jelenléte egyfajta menedéket nyújt számára. Ahogy a beszélgetés folytatódik, kiderül, hogy a kapcsolatuk sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondolták volna. Rózsi néni nem csupán az anyai figura, hanem egy emlék is, hiszen valaha Balázs apjának szeretője volt, ami egy kusza háromszöget eredményezett a múltjukban. Ez a váratlan felfedezés csak egy a sok régi titok közül, amelyek a karácsony este csendjében lassan feltárulnak. Az éjszaka nem csupán a gyász és a magány időszaka, hanem a kapcsolatok mélyebb megértésének és a múlt terheinek feloldásának lehetősége is.

A két ember ennek a furcsa kapcsolatnak a burkában, a karácsonyi éj ölelésében próbál szabadulni traumáitól, és közeledésükből egyfajta anya-fiú kapcsolat formálódik. A szó igazi értelmében, a maga ellentmondásaival, feszültségeivel. Dettre ezúttal sem harmonikus egymásra találást ábrázol, hanem mélyben éledező emberi összetartozást. Káromkodásokkal, durvaságokkal, sértett indulatokkal, amelyek nem halkulnak el, nem szűnnek meg. Hanem - szinte észrevétlenül - áthangolódnak, megszólal bennük a nyitottság és a szeretet. Nem nagybetűs szeretet ez, hanem egy rideg, vészterhes, szenvedéssel, szegénységgel terhelt világban reszkető szeretet. A magány, az öregség, a bizonytalanság, az otthontalanság érzelemsóhaja.

Az emberek tömegeinek mindennapi érzései és tapasztalatai.

A film mély művészi élményt nyújt, de kétségtelen, hogy nem könnyű ráhangolódni. A megszokottnál több idő szükséges, hogy belehelyezkedjünk a világába, ezért indokolt a hosszú expozíció és a lassú (de nem monoton!) tempó. És még így, Füzesi Tamás bravúros, atmoszférateremtő képeivel együtt is törékeny lehet a befogadás. A nézőt könnyen kibillenthetik belőle elvárások, megszokások, napi élményeik. Jómagam az első megtekintésénél nem éreztem teljes összhangot a két szereplő, Molnár Piroska és Vilmányi Benett között, míg a másodiknál már nem jelentkeztek fenntartások. Maga az alkotás is nehezen, részben adakozásoknak köszönhetően született meg, és nem könnyű dönteni a megfelelő forgalmazási formájáról. Egyelőre egyedi vetítéseken láthattuk. A kedvező fogadtatás után remélhetően minél több emberhez el fog jutni.