Legyél te a végső madár, vagy inkább az utolsó ember?

Az utóbbi években, a klímaváltozás egyre nyilvánvalóbb jeleivel párhuzamosan, egyre több természettudományos és ökológiai témájú regény lát napvilágot. Szerencsére sok olyan kötet is születik, amelyek messze túllépnek a puszta figyelemfelhívás keretein. Különösen érdekesnek találom azonban a francia Sibylle Grimbert első magyar fordításban megjelenő munkáját, amelyre főként a 2022-ben elnyert Goncourt des lycéens díj miatt figyeltem fel. Ez az elismerés nem mindennapi, és ritkán osztogatják csak úgy, ezért különösen izgalmas lehet a könyv tartalma.

Távolról csupán a hasukon lévő fehér folt tette őket könnyen megkülönböztethetővé a sziklafal szélétől; a hasuk felett csillogó kampós csőrük, mint a ragadozó madaraké, szinte már-már túl hosszú volt. Jobbra és balra billegve haladtak előre; látszólag nyugodtan, minden lépést gondosan megfontolva, hiszen a stabilitás kulcsfontosságú dolog; minden lépésnél egy kis csavart végeztek a derekukon, így állították vissza testüket az alaphelyzetbe. Az emberek pedig szintén nehezen boldogultak, a kis sziget nedves, súlyos talajában próbálták megtartani egyensúlyukat, hajlott hátuk szinte párhuzamosan helyezkedett el a part homokjával, kezeik és lábaik szélesre tárva, akárcsak a libasorban vonuló hatalmas rákok. Ezzel szemben a pingvinek, akik a helyzethez egyáltalán nem illő módon, rendíthetetlenül és óvatosan haladtak a part irányába.

Eldey szigetén - ezen a meredek sziklán, ahonnan a távolban az izlandi partokat is lehetett látni - szép idő volt, legalábbis egy átlagos naphoz képest, amikor hatalmasak a hullámok, olyan hatalmasak, hogy eső sem kell, mégis nedves és hideg a levegő, bepárásítja a tekintetet."

A mészárlás csupán a kezdeti lépés.

Bár a lényeg szokás szerint a mélyben van, Az utolsó egyed története már önmagában is elég megkapó és felkavaró. A cselekmény 1835-ben veszi kezdetét, amikor Gus, a fiatal francia zoológus tanúja lesz egy apró északi szigeten élő óriásalka-kolónia kegyetlen lemészárlásának. Ez a brutális és értelmetlen esemény (a röpképtelen és a szárazföldön esetlen állatokat percek alatt verik agyon vagy fojtják meg az egyébként teljesen közömbös tengerészek, hogy zsíros és nem túl ízletes húsukat vacsorára elfogyasszák) eleinte nem is különösebben érinti meg főszereplőnket, hiszen ebben a korban ez a dolgok normális menete. Egyetlenegy madár azonban, ha sérülten is, de túléli a vérfürdőt, és fogságba esve akár meg is alapozhatja Gus szerencséjét, ugyanis a férfit alkalmazó múzeum éppen egy kiállítani való példányt keres az erősen kihalófélben lévő fajból. A regény kettejük kapcsolatáról és arról a folyamatról is szól, ahogy a férfi ráébred arra, hogy az általa Prospnak elnevezett állat minden bizonnyal nemcsak az utolsó élő óriásalka a Földön, de egyben egy olyan lény is, amelynek életben maradása egyes-egyedül tőle függ.

Grimbert stílusa kifejezetten lassú, nyugodt, melankolikus, és mesterien idézi fel a 19. századi regények atmoszféráját, így tökéletes keretet ad annak bemutatására, miként válik a tudós és az állat egymás világának középpontjává. Bár a szerző nem alkalmazza a klasszikus antropomorfizálás eszközeit Prospo esetében, mégis eléri, hogy az olvasó szemében az állat egyenrangúvá váljon az emberrel, így az alka elkerülhetetlen pusztulása is olyan fájdalmas veszteségként jelenik meg, mint egy valódi ember halála. Az a fokozatos átrendeződés, amely Gus távolodását mutatja az emberi kapcsolatoktól, barátoktól, kollégáktól, sőt a tudományos érdeklődés hagyományos formáitól, a felelősségvállalás, az együttélés és a magány mélyreható tapasztalatának lenyomata.

A regény nem csupán a természet és az ember kapcsolatát boncolgatja, hanem azt is, hogy ez a kapcsolat hogyan képes gyökeresen átformálni az identitást.

Tükörbe pillantva, egy különös utazásra indulok, ahol a saját arcom tükrözi vissza a gondolataimat és érzéseimet. Az üvegfelület nem csupán a külsőmet mutatja, hanem a belső világom titkos zugait is felfedi. Minden egyes vonás, minden apró ránc egy-egy történetet mesél el, a boldogság, a bánat, a küzdelmek és a győzelmek krónikáját. Ahogy szemem a tükör mélyére fúródik, rájövök, hogy a tükör nem csupán egy eszköz, hanem egy barát, aki segít megérteni, ki vagyok valójában. A tükörbe nézve nemcsak az arcomat, hanem a lelkemet is felfedezem, és e felfedezés során egyre inkább megtanulom elfogadni és szeretni önmagam.

A szerző érdekesen mutatja be azt a folyamatot, amelynek során a férfi elmerül a megszállottság, a magány és az őrület egyfajta keverékében, hogy itt ráébredjen arra, ami a kor embere számára még messze nem evidens: fajunk képes arra, hogy döntő mértékben megváltoztassa környezetét, és közben olyan pusztítást is véghez tud vinni, ami teljességgel visszafordíthatatlan. Grimbert kiválóan adta vissza, hogy itt még jóval Darwin előtt jártunk, és az éppen tömegmészárlást rendező ember sem fogta fel, hogy mit tesz. Ha kellett valami, elvette, ha éhes volt, evett. Borzalmas belegondolni, hogy bár azóta eltelt közel kétszáz év, és közben felvérteztük magunkat elképesztő mértékű tudással, lényegünket tekintve nem változtunk, sőt a helyzet összehasonlíthatatlanul rosszabb.

Ahogy a cselekmény halad előre, a figyelem fokozatosan a belső dimenziók felé irányul: a külső események szinte eltűnnek a háttérben, míg az önreflexió, az emlékek felidézése és az elmondhatatlannak tűnő érzelmek belső párbeszéde kerül a középpontba. Bár a történelmi és földrajzi háttér alaposan kidolgozott, mégis másodlagossá válik, hiszen a regény igazi színtere a lélek – akár emberi, akár állati. Az olvasó, tudatosan vagy tudattalanul, könnyedén azonosul Gusszal, mivel Grimbert úgy szövi a történetet, hogy minden döntés és mozdulat a belső szükségszerűség természetes kifejeződésévé válik.

Prosp fokozatosan elveszíti állati jellegét, és egyre inkább olyan tükörré válik, amelyben a főszereplő – s ezen keresztül az olvasó is – saját emberi mivoltát, sebezhetőségét és elveszett dolgainak fájdalmát fedezi fel.

Ez a fajta írói érzékenység különösen értékes a mai világban, ahol az ember és természet kapcsolatát gyakran leegyszerűsítve, didaktikusan ábrázolják. Grimbert nem kiált vádat, nem tanít moralizálva - helyette egy lassan kibontakozó érzelmi tapasztalatot kínál, amely épp csendessége miatt válik olyan megrázóvá. A regény utolsó harmada, amely Prosp elkerülhetetlen halálára készíti fel az olvasót, különösen erős: mintha minden addigi oldal csak ennek az egyetlen végpontnak az elérését szolgálta volna. És amikor az utolsó mondat elhangzik, már nem is az a kérdés, mi lett az óriásalkával, hanem az: mi maradt Gusból - és belőlünk - utána.

Grimbert rövidke regénye nemcsak, illetve nem elsősorban a története, hanem roppant aktuális és gondolatébresztő volta miatt lehet sokak számára érdekes, és mint ilyennek, alighanem ott lesz a helye az év végi best of listákon.