Természetünk csodáit egy különleges naptárba sűrítve: A természet kalendáriuma (DCXLVII.) Az év minden hónapjában felfedezhetjük a változások szépségét, ahogy a természet folyamatosan megújul, és új életet hoz a világunkba. Minden nap egy új lehetőség, ho

Szemlér Ferenc Téli tájával kopog be 13-án, Luca napján. Szent Lúcia attribútuma, szenvedéstörténetéből fakadóan, az égő olajmécs és egy szempár. Ennek magyarázata az, hogy a Lúcia név a latin lux "fény, szem, szeme világa, szeme fénye" szóból ered - magyarázza Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumában.

E nap a Gergely-naptár életbe lépte (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat napja volt - írja Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma. - (...) Luca napja méhében hordozza az új esztendő reménységeit, de gondjait, próbatételeit is. Tele van főleg asszonyi kezdeményezésekkel és változatos tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a primitív népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül.

Luca napja a magyar hagyományokban a gonoszjárás napjaként ismert, egyben pedig a női tevékenységek tiltásának ideje is – írja Bogdán István a Régi magyar mulatságok című művében. E jeles napon számos varázslatot alkalmaztak a boszorkányok ártó hatásainak elhárítása érdekében. Különösen népszerű volt a boszorkánylátásra használt Luca-szék, amely sokak számára a hagyományos rituálék szerves részét képezte.

December 14. 2001 óta hazánkban a hűség napjaként tiszteljük ezt a jeles eseményt. A történelem lapjai visszavezetnek minket 1921-be, amikor Sopronban és környékén egy két napig tartó népszavazás zajlott. Ezen a napon a helyi lakosság döntő többsége a Magyarországra való tartozás mellett tette le a voksát. Az akkori győztesek azonban nem csupán a politikai hatalmat gyakorolták, hanem a másságot is megvetve, a határokon túli magyar közösségeket emberszámba sem vették. Ez a nap tehát nem csupán a hűségről, hanem a közösség összetartozásáról és a történelmi igazságok megőrzéséről is szól.

1795. április 6-án Bölönben látta meg a napvilágot Bölöni Farkas Sándor, aki a reformkor egyik jelentős gondolkodójaként vált ismertté. A kolozsvári unitárius kollégiumban tanulmányait folytató, vagyontalan székely nemes jogi diplomát szerzett, és a kor neves alakjai, mint Kölcsey és Széchenyi, iránti elkötelezettsége révén vált a reformmozgalom aktív részesévé. Íróként és műfordítóként is megmutatta tehetségét, de leginkább az „Utazás Észak-Amerikában” című művével vált emlékezetessé. Baráti kapcsolatai, különösen Döbrentei Gáborral és Wesselényi Miklóssal, elvezették őt a reformmozgalom radikális irányzatához. Az ő kezdeményezésére indult el a természettudományos ismeretterjesztés céljából létrejött „Vasárnapi Újság”, amelyet Brassai Sámuel szerkesztett. Ezen túlmenően, Aranka György eszméit követve, Döbrentei Gábor által alapított „Erdélyi Muzeum” című tudományos folyóirat lendületet adott a Magyar Tudós Társaság példájára épülő tervezetének, melyben hangsúlyozta az Erdélyi Nemzeti Múzeum létrehozásának fontosságát. Bölöni Farkas Sándor törekvése végül gyümölcsöző lett, hiszen az Erdélyi Múzeum-egyesület csak jóval halála után, 1859-ben alakult meg. E munkássága öröksége tovább él, és fontos részévé vált a magyar kulturális életnek.

Székely János 1954-ben írta meg A sír című költeményét, amely a Bolyai hagyatéka szonettkoszorú negyedik darabja. Érdekes, hogy amikor a vers megszületett, Bolyai János, a kiváló matematikus, már régen pihent a sírban – 222 évvel ezelőtt, 1802. december 15-én látta meg a napvilágot. A költői emlékezés mellett érdemes megemlíteni, hogy Bandi Árpád nyugalmazott matematikatanár révén 2010 januárjában, Bolyai János halálának 150. évfordulóján kopjafa állít emléket a matematikus sírhelyének, amely 1860 és 1911 között a jelöletlen sírban nyugodott, egészen 1894-ig. A matematikatörténet egyik legnagyobb lángelméjét, aki az abszolút geometria megalkotója volt, életében alig ismerte valaki, és azok, akik elismerhették volna a munkásságát, általában hallgattak róla.

Maurice Hugh Frederick Wilkins, a neves biofizikus, 1916. december 15-én látta meg a napvilágot Új-Zélandon. Hatéves korában Angliába került, ahol felnőttként a birminghami egyetemen szerezte meg doktori fokozatát 1940-ben. A második világháború időszakában katonai kutatásokba kezdett, először Birminghamben, majd az Egyesült Államokban a Manhattan-terv keretein belül tevékenykedett. 1946-tól a londoni King's College-ben a DNS röntgenkrisztallográfiai vizsgálatán dolgozott, amely munkája kulcsfontosságú szerepet játszott a DNS-molekula szerkezetének feltárásában. Az általa, James Watsonnal és Francis Crickkel közösen kidolgozott kettős spirálmodellért 1962-ben orvosi Nobel-díjat kaptak, ami a XX. század egyik legjelentősebb tudományos áttörésének számít. Azonban a Nobel-díj körüli viták máig feszültséget keltenek, hiszen sokan úgy vélik, hogy Rosalind Franklin, a híres kutatónő, aki a "Photograph 51" néven ismert röntgenkrisztallográfiai felvételeivel alapvető hozzájárulást nyújtott a modell megalkotásához, szintén megérdemelte volna a kitüntetést. A Nobel-díjra vonatkozó szabályok értelmében azonban csak hárman kaphatták meg a díjat, így Franklin kimaradt a méltatásból. Watson, aki minden idők legfiatalabb Nobel-díjasa volt, mindössze 25 évesen részesült az elismerésben. Társai, Wilkins és Crick, 2004-ben, 88 éves korukban hunytak el, míg Franklin, akit sokáig elfeledtek, 1958-ban, mindössze 37 évesen vesztette életét petefészekrákban. Az utókor csak évtizedekkel később kezdte el értékelni Franklin munkáját és hozzájárulását a tudományhoz.

1883. december 16-án látta meg a napvilágot az erdélyi kultúra egyik kiemelkedő alakja, Kós Károly, aki építész, grafikus, könyvkiadó és szépíró tehetségével formálta a korszakot. A két világháború közötti időszakban elkötelezetten dolgozott az erdélyi magyarság kulturális és politikai életének megszervezésén, célja a magyar kisebbség összefogása és aktivizálása volt. E törekvései miatt igyekeztek elnyomni a hangját, hogy elhallgattassák, de a kísérletek többnyire kudarcot vallottak. Kós Károly öröksége mindmáig él és inspirál.

Lám, néhány boszorkánytett, rosszakaratú varázslás: az életmű késedelmes értékelése Bölöni esetében, Gauss irigy hazugsága Bolyai Jánost illetően, gondolat- és eredménylopás Rosalind Franklintól, Kós Károly szilenciumra ítéltetése.

Ma is találkozhatunk olyan ördögi praktikákkal, amelyek meglepő és szokatlan megoldásokkal próbálják elérni céljaikat.

Nem, a természet világában nem található semmi gonosz. Az élővilág tiszta és őszinte, mentes mindenféle ármánytól.

De az élő emberek világában, ahol a pillanatok folyamatosan formálják a valóságot, néha fel kell emelkednünk egy bizonyos Luca-székre, hogy új perspektívából szemlélhessük a dolgokat. Ezen a magasságon nemcsak a látvány változik, hanem a gondolataink is tisztábbá válnak. Ahhoz azonban, hogy ezeket a meglátásokat valóban megosszuk, bátorságra van szükség, hogy hangot adjunk az érzéseinknek és a gondolatainknak.

Az élő természet csodáival inspirál minket. Íme egy példa.

Őszi mesémet az elmúlásban rejlő harmónia szimfóniájaként osztom meg veletek, egy olyan üzenetként, amely a természet változásait és az élet ciklikusságát tükrözi.

Egy fenséges fa legmagasabb ágán éldegélt egy apró falevél. Az utóbbi időben mély szomorúság ült a szívén. Hiába érkezett hozzá a játékos szellő, hiába próbálta vidítani a kedvében, a kis falevél szomorúsága csak nem akart múlni.

- Miért nem hintázol velem? - firtatta a szellőcske, miközben szelíden körözött a levegőben. - Észrevettem, hogy mostanában egy kismadárral csevegsz. Tényleg annyira szórakoztatóbb ő nálam? Hát, nem baj, majd keresek én is valakit, akivel jól érzem magam!

A falevél ekkor könnyekre fakadt, mintha a szél szomorú dallamát hallotta volna.

- Ne bánts, kis szellő, hiszen jól tudod, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen sötét felhők gyülekeznek a szívemben. Azelőtt reggelente aranyfényben fürödtem, s a fecskék vidám dala keltette a napjaimat. Most már sehol a napsugarak, sehol a fecskék. Hová tűntek, miért hagytak magamra? Nézd csak az arcomat, a bánat súlya megöregített, már ráncokkal teli, az esőcseppek napestig megülhetnek rajta, mint elfeledett álmok.

A lágy szellő együttérzően nézett a falevélre. Finoman simogatva próbálta megvigasztalni, de a levél csak zokogott, fájdalmától reszketve, hiszen leszakadt az ágról, és most a föld felé zuhanva érezte, hogy mindent elveszített.

Nem számít, ha véget ér az életem - tűnődött magában - hiszen már régóta úgy érzem, hogy minden elveszett, és nincs értelme a folytatásnak.

De a szellő nem hagyta magára kis barátját: gyengéden felemelte szárnyán, és így szólt:

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár mesélte, hogy egyik barátja szemtanúja volt annak, amikor a fecskék összegyűltek, és úgy döntöttek, hogy elhagyják ezt a vidéket, és útra kelnek a tengerentúlra. Azt pletykálták, hogy ott mindig a legszebb napsugár ragyog, és a világ tele van csodákkal.

- Kérlek, kövessük őket! - sürgette a falevél, miközben az őszi szél lágyan sodorta.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

- Most már igazán boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, miközben a tenger lágyan ringatni kezdte, mintha csak altatódalt dúdolna neki.