Szeptember 5-én a médiaetika rejtelmeit és határait vizsgálja egy izgalmas esemény, amely a dráma és a valóság határvonalán egyensúlyozik – egy újságírói dráma bontakozik ki, miközben a túszdráma közepén találjuk magunkat. Kritikai elemzés.

Hosszú ideje vártam már arra, hogy a Spielberg által rendezett München című film után - amely egyszerre izgalmas, lesújtó, nyomasztó és végzetesen tragikus - végre újabb alkotás születhessen az 1972-es müncheni olimpiai játékok embertelen és kegyetlen eseményeiről, amelyek örökké magukkal hordozzák a fájdalom súlyát.

Németország, amelynek népe a II. világháború borzalmaira örök szégyenkezéssel tekint, ismételten szembesült egy megdöbbentő és megrázó eseménnyel. Ezen a helyszínen, ahol a múlt árnyai sosem távoznak teljesen, egy újabb tragédia történt, amelynek következtében több izraeli sportoló életét vesztette. Az esemény súlyos nyomot hagyott a társadalomban, és újra felvetette a történelmi felelősség kérdéseit.

Röviden összefoglalom, mi történt azon a borzalmas napon, amely néven véste be magát a történelem fegförtelmesebb, pokoli bugyraiba, az emberi gonoszság mérhetetlen végtelenségébe.

A támadás kezdetén már kettőjük megsérült, azonban az összecsapás következtében öt terrorista és egy német rendőr életét vesztette. Később két túlélő túszejtőt, akik nem kaptak elítélést, valamint az akció feltételezett irányítóját is kivégezték az izraeli titkos művelet során. Az akciót végrehajtó nyolc személy közül csupán Jamal Al-Gashey tudott életben maradni, aki bujkálva élte túl ezt a drámai eseményt.

A támadást a magukat palesztinoknak nevező terroristák szeptember 5-én, hajnali 4 óra körüli időszakban indították el, néhány perccel az óraütés után.

A falu biztonsági intézkedései meglehetősen laza formát öltöttek, ami részben megkönnyítette a gyilkos támadás végrehajtását – a sportolók például nem zárták magukra az ajtót. Ugyanakkor ez a hozzáállás nem véletlen volt; a németek ezzel is jelezni kívánták, hogy egy új Németországot képviselnek, amely már messze van az 1936-os berlini olimpia árnyékától. Azt gondolták, hogy nincs mitől tartaniuk, és ez a hit nyomot hagyott a történelmi beszámolókban is, pedig sajnos utólag kiderült, hogy többen is tudtak a közelgő veszélyről, beleértve azt is, hogy honnan származtak és hogyan jutottak át a határon a fegyverek. Számos történész állítása szerint a borzalmas események szervezése Magyarország területén indult, és magyarok tudtak róla, de erről a témáról a médiában alig esik szó; csupán néhány dokumentumfilm érinti a kérdést, de az igazi részletek mélyen a háttérben maradnak.

A műsorszolgáltatók most egy soha nem látott válsággal küzdenek: a Fekete Szeptember fegyveres csoport tagjai betörtek az olimpiai faluba, ahol tragikus módon két izraeli atlétát megöltek, kilenc másik sportolót pedig túszul ejtettek.

Az ABC Sports csapatát a hálózat vezetője, Roone Arledge (Peter Sarsgaard) felügyeli, aki kijelenti, hogy ahelyett, hogy a hírrészlegnek adná át a történetet, és hagyná, hogy távolról közöljék, harcol az NBC-vel, hogy a "sztori nála maradjon" - ki is mondja a filmben, hogy a sztori a miénk! - úgy dönt, hogy a túszdráma idején a tudósítók epicentrumában marad és egyenes adásban mutatja meg a világnak, hogy míg az egyik páston épp vívás vagy egyéb sportesemény zajlik, az izraeli sportolók életük utolsó perceit, pillanatait élik át.

Az emberiség több mint ötven éve osztozik az ilyen jellegű események terhelen, és már voltak olyan pillanatok, amikor napokig tartó túszdrámák élő közvetítése zajlott. A világhálón számos, terroristák által elkövetett rémületes cselekedetet figyelhetünk meg, ami miatt a fiatalabb generáció nehezen tudja elképzelni, hogy 1972-ben a világ először szembesült hasonló borzalommal, amely addig ismeretlen volt számukra.

Az újságírók, tudósítók és technikusok mindennapja egyfajta rutinra épül: a vezérlőpultnál ügyeskednek, kávét szürcsölnek, közben baráti csevegéseket folytatnak, és időnként egy-egy viccel próbálják oldani a feszültséget. Aztán, hirtelen, egy váratlan hír rázza meg a légkört: lövéseket hallottak az olimpiai faluból. Itt merül fel a kérdés, hogy mi az, amit meg lehet mutatni a nézőknek, és mi az, amit nem. A film ezen a dilemmán töpreng, de végső válaszra nem jutunk – és talán nem is juthatunk, hiszen a határok kijelölése a mai napig vitatott téma. Hol van az a pont, ahol a közönség érdeklődése és a biztonság érdekében szükséges titoktartás határvonala találkozik?

Ő az, aki csapatát, köztük az egyetlen németül és héberül beszélő nővel, arra ösztönzi, hogy a határokat feszegetve teljesítse küldetését. Még a "belső embert" is az izraeliek szállásának közelébe juttatja, hogy a túszdrámát a lehető legélethűbben bemutathassa.

Mégsincsenek véres részek, nem mutatják a kegyetlen gyilkosságokat, az archív bevágásokban csak annyit látni, és ez a történtek ismeretében épp elég ijesztő, ahogyan egy maszkos alak ide-oda rángatja egyik áldozatát.

Hosszú idő telik el, mire a stúdióban ülők tudomására jut a rémisztő felismerés: azzal, hogy élőben közvetítik a terroristák és a kommandósok összecsapását, valójában a merénylők kezére játszanak. Az olimpiai faluban minden tévécsatorna elérhető, így a Fekete Szeptember tagjai pontosan követhetik a német rendőrség lépéseit és stratégiáit.

Eltartott egy kis időbe, mire felfedeztük, hogy ha a világ minden pontjáról élőben és valós időben nyomon követhetővé válik a válság egyes aspektusai, az nem csupán információt jelent, hanem lehetőséget is a fegyveres csoportok számára, hogy a rendőrségi intézkedések ellenállására új taktikákat dolgozzanak ki. Ezzel pedig több milliárd néző előtt politikai drámát játszhatnak el.

- Tedd különlegessé a szövegedet! - mondta néhány évvel később az ABC egyik alkalmazottja.

De ahogy azt már megszokhattátok, most sem kívánom felfedni a film cselekményének részleteit. Összefoglalva annyit mondhatok:

Markus Förderer operatőr csapata a dráma szinte minden pillanatát kézi kamerás felvételekkel örökítette meg, gyakran úgy játszva a nagyítással, hogy a képkockák csupán egy szegmense marad fókuszban. A kép textúráját szándékosan elnagyolták, hogy a végeredmény a 16 mm-es filmek vagy a 1970-es évek körüli, alacsony felbontású hírvideók hangulatát idézze fel.

Ez a megközelítés a kameramunka közvetlen és közeli jellegét hangsúlyozza, olyan élményt nyújtva a nézőknek, különösen a szakmabelieknek, mintha ők maguk is ott lennének a müncheni stúdió forgatagában. Az újságírók számára ez a helyzet nem csupán egy egyszerű közvetítés, hanem egy belső, erkölcsi és médiaetikai küzdelem, amelyben folyamatosan mérlegelik saját felelősségüket és a közvetítés jelentőségét.

Még újságírói nézőpontból is visszatetsző a hírverseny, ahogyan azt az ABC egyik vezetője megfogalmazza:

"Erről szeretnék egy igazán meglepő nézőpontot hallani!" – többen próbálnak is csitítani, mondván: "Hé, ez nem az a szituáció, amire gondolsz!"

(Itt meg kell jegyeznem, hogy haditudósítóként engem iszonyúan mélyen megérintett az, amit átélhettek akkor a tévések, visszagondolva a több mint egy évtizednyi munkámra, kétségbeesett kérdések tömege tolult fel bennem, olykor önmagamtól is viszolyogva gondoltam bele a saját múltamba, azaz abba, mit mutathatok meg a világnak és mit nem az ölőzónákban töltött időszakról.) Olykor elfogott az undor, a hányinger, próbáltam civil szemmel nézni és elfogadni azt, miért neveznek bennünket nagyon sokan szenzációvadász hiénáknak. Az ember próbál észnél maradni, tudatosan, okosan cselekedni, de ez nem mindig sikerül, ahogyan a filmben is kiderül: SEMMIFÉLE szenzációhajhászásról nincs szó, emberek döntéseket hoznak, amelyek az akaratukon kívül föléjük emelkednek, az akaratuk az, hogy a világ lássa, mi történik, de valójában sokkal rémületesebb, hogy akaratlanul a túszejtőket segítik a közvetítéssel.

A müncheni válságról készült riport végül elnyerte az ABC Sports 29. Emmy-díját, és Arledge-et az ABC hírosztályának vezetőjévé nevezték ki. Egyébként Arledge leghíresebb vagy talán leghírhedtebb hozzájárulása a tévétörténelemhez az volt, hogy rábeszélte az ABC-t, hogy 1979-80-ban 444 napon keresztül közvetítse az 1979-es iráni túszválságot, ami felerősítette azt az érzést, hogy Jimmy Carter akkori elnök nem elég erős az amerikai érdekek védelméhez. Ez pedig hozzájárult Carter Ronald Reagan elleni vereségéhez, aki később alkotmányos válságba keveredett a kormánya fegyverkezési túszok ellen kötött megállapodása miatt, és azt is állították, hogy titkos megállapodásokat kötött iráni vezetőkkel, hogy a túszok szabadon bocsátását az 1980-as választásokig halasszák.

de sok elemző úgy vélte, hogy az 1972-es müncheni olimpia támadása precedenst teremtett a modern terrorizmus számára.

Ez volt az egyik első olyan eset, amikor terrortámadást a globális média keretein belül hajtottak végre, létrehozva egy olyan mintát, amelyet azóta többször is megismételtek. A média szerepe a terrorizmus felerősödésében rendkívül összetett. Egyrészt elengedhetetlen a közvélemény tájékoztatásában, a biztonsági hiányosságok feltárásában és a kormányok felelősségre vonásában. Ugyanakkor az elkövetőkre való folyamatos figyelem olyan hírnevet biztosít számukra, amelyet keresnek. Ez a jelenség folyamatos etikai dilemmákhoz vezet, amelyek arról szólnak, hogyan tudják az újságírók megfelelően tudósítani a terrorizmusról anélkül, hogy akaratlanul is hozzájárulnának annak népszerűsítéséhez.

A film nemcsak az áldozatok előtti tisztelgés, hanem arra is kényszeríti a nézőket, hogy szembenézzenek a terrorizmus, a biztonsági kudarcok és a nemzetközi politika tartós összetettségével, amelyek ma is aktuálisak.

Habár a Szeptember 5. nem azt mutatja be részletesen, hogy mi történt aznap Münchenben, mégis kiváló film, és talán arra is jó, hogy a szokásosan "démonizált" médiamunkásokat humanizálja a nagyközönség számára.