A szén-dioxid-árazás és a zöld iparpolitika kulcsszerepet játszanak a fenntartható jövő megteremtésében. A szén-dioxid-árazás olyan gazdasági eszköz, amely a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére ösztönöz, miközben támogatja a zöld technológiák fejlődését.

A globális gazdaság egyre több szereplője ismeri fel, hogy a szén-dioxid-kibocsátás költségei jelentős hatással vannak az üzleti döntésekre. Bár a szén-dioxid-árazás mint környezetvédelmi eszköz ígéretes lehetőségeket rejt magában, politikai megvalósítása nem mentes a nehézségektől. Sokan úgy vélik, hogy a zöld iparosítás hatékonyabb alternatívát kínálhat. Az Egyesült Államok tapasztalatai azonban rávilágítanak arra, hogy az állami támogatások, bár valóban elősegíthetik a tiszta energia fejlődését, paradox módon nem csökkentik, hanem akár növelhetik is a fosszilis energiahordozók globális jelentőségét. Az Oxford Institute for Energy Studies (OIES) kutatása azt vizsgálta, hogy vajon lehetséges-e a klímavédelmi célok elérése kizárólag a zöld iparpolitikai intézkedések révén, anélkül, hogy a szén-dioxid-árazás szerepet kapna. Az elemzés megállapította, hogy a karbonárazás alapvető fontosságú a kibocsátás csökkentéséhez, ezért sürgető a politikai konszenzus kialakítása ennek alkalmazásáról.

Az ipari forradalom kezdete óta a globális emisszió több mint kétharmadáért a nagy cégek felelősek. A szén-dioxid-árazás, mint a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás csökkentésének kulcsfontosságú eszköze, az 1997-es kiotói jegyzőkönyvet követően került a figyelem középpontjába a szakértők körében. Mára a közgazdászok jó része bevett megoldásként tekint rá, mivel piaci alapú megközelítése révén a gazdasági hatékonyság megőrzését szem előtt tartva teszi lehetővé a kibocsátás lehető legköltséghatékonyabb csökkentését. Ám noha elméletben hatékony, gyakorlati megvalósítása komoly akadályokba ütközik, a politikai ellenállás miatt ugyanis nem sikerül olyan árszintet kialakítani, amely érdemben csökkentené az emissziót. Emellett bizonyos elemzők arra is felhívják a figyelmet, hogy a szén-dioxid árazás nem ösztönözi a mélyreható, rendszerszintű, innovatív átalakításokat, ehelyett inkább a már meglévő üzleti modellek és technológiák finomhangolására koncentrál. A szén-dioxid árazással szembeni további kritika, hogy hátrányosan érintheti az alacsony jövedelmű háztartásokat, mivel ezek jövedelmük nagyobb hányadát költik energiára.

A megoldás számos kritikusa szerint sokkal hatékonyabb szakpolitikai eszköz lenne a zöld iparosítás. Az is igaz azonban, hogy bár egyes országok képesek erős vállalatokat kinevelni - erre jó példa Kína -, az államok többsége ezen a téren gyenge teljesítményt nyújt (a kínai vállalatoknak a megújuló energetika terén egyre növekvő dominanciája viszont jelentősen növelheti más államok importfüggőséggel kapcsolatos aggodalmát, és ez az esetükben további ösztönzést jelenthet a hasonló profilú hazai gyártási kapacitások fejlesztésnek támogatására). Az ilyen állami beavatkozások viszont gyakran nepotizmushoz és politikai klientelizmushoz, illetve jelentős piaci torzulásokhoz vezethetnek. A ráadásul bár a megújulóenergia-szektort érintő támogatások valóban csökkentik az energiaköltségeket, végső soron akár magasabb energiafogyasztást is eredményezhetnek. Vagyis a tiszta energiakapacitások egy része nem a fosszilis energiahordozók helyettesítését, hanem a megnövekedett kereslet kielégítését szolgálja.

Az Európai Unió a kibocsátáskereskedelmi rendszer (ETS) révén 2005 óta alkalmazza a szén-dioxid-árazást, elsősorban a villamosenergia-szektorban és bizonyos energiaigényes iparágakban. Az EU az ETS sikereként könyveli el, hogy egy főre jutó kibocsátását kétharmadával csökkentette az Egyesült Államokéhoz képest. Az Egyesült Államok a 2009-es Waxman-Markey-törvényjavaslat révén egy országos kibocsátáskereskedelmi rendszer formájában próbálta bevezetni a szén-dioxid-árazást, a javaslat azonban még a Szenátus elé sem került, mivel nyilvánvaló volt, hogy nem fogja megkapni a szükséges politikai támogatást. 2022-ben a Biden-adminisztráció alternatív kibocsátáscsökkentési intézkedésként vezette be az IRA-t; ez pénzügyi támogatást nyújtott az energiaátmenet szempontjából kulcsfontosságú - például a megújulóenergia-technológiákkal, az akkumulátorokkal, az elektromos járművekkel és a zöld hidrogénnel foglalkozó - ágazatoknak. Egyes becslések szerint a törvény a Biden-adminisztráció alatt akár 1000 milliárd amerikai dollárt is mozgósíthatott az amerikai gazdaságban.

Bár Donald Trump az előrejelzéseknek megfelelően jelentős mértékben csökkentette az Egyesült Államok klímavédelmi célkitűzéseit, az IRA (Inflációs Csökkentés Törvény) számos rendelkezése továbbra is érvényben maradt. Ennek oka, hogy a pénzügyi források jelentős része republikánus többségű államokba áramlik. Az IRA keretein belül induló programok, amelyek például a napenergia támogatására és az energiahatékonysági fejlesztésekre koncentrálnak, azonban a szövetségi támogatások befagyasztása miatt komoly veszélybe kerültek. A mezőgazdasági ágazatban több gazdálkodó emiatt jogi lépéseket tett a Trump-adminisztráció ellen, mivel a felfüggesztett kifizetések az erdészeti programok támogatását is érintették, ami pénzügyi veszteségeket és munkavállalói elbocsátásokat eredményezett.

A szén-dioxid-árazással kapcsolatos amerikai elutasítás egyik oka, hogy az USA-ban az ipari ágazatok, a munkaerőpiac és az exportbevételek jelentős része szorosan kötődik a fosszilis energiahordozókhoz. Az ország szempontjából viszont előnyt jelent, hogy kedvező pénzügyi helyzete miatt jelentős befektéseket tud eszközölni a tiszta technológiát alkalmazó iparágakban. Ezzel szemben a fejlődő országokban, ahol az állami költségvetés lehetőségei sokkal korlátozottabbak, a szén-dioxid-árazás nemcsak fenntarthatóbb megoldást jelenthet, hanem a közszolgáltatás fejlesztéséhez is hozzájárulhat.

2019 és 2024 között az Egyesült Államok a fosszilis energiahordozók legnagyobb termelőjeként és felhasználójaként tűnt fel a világ színpadán. A Biden-adminisztráció, az IRA keretein belül, 2022-től kezdve kiemelkedő támogatásokat biztosított a megújuló energiaforrások számára, ám az ország továbbra is a legnagyobb fosszilisenergia-tartalékokkal rendelkező állam maradt. A karbonárazás visszaszorítása és a zöld iparpolitika előtérbe helyezése azonban egyértelműen észak-amerikai érdekeket tükröz. Kanadának, mint jelentős energiaexportőrnek és -fogyasztónak, szintén kihívást jelent a szén-dioxid-árazási rendszer kidolgozása. Ennek bevezetése mindkét országban komoly ellenállásba ütközik az ipari lobbik részéről, hiszen a rendszer célja éppen a fosszilis energiahordozók felhasználásának csökkentése. Ezzel szemben a zöld ipart támogató állami intézkedések akár növelhetik is a fogyasztók energiaszámláit, ami gátat szabhat az állami klímapolitikai célok elérésének. Az OIES elemzése rámutat arra is, hogy a megfelelően megállapított karbonár jelentős forrást biztosíthatna a párizsi megállapodás célkitűzéseinek teljesítéséhez.