A Pápai Ház szónokának hetedik elmélkedése: Örökéletűek, de nem halhatatlanok! - Vatican News Ez a gondolat mélyre hatol, és rávilágít arra, hogy bár az emberi lélek örök, mégsem mentes a mulandóság törvényeitől. Az életünk során tapasztalt élmények és a
Korunkban a halhatatlanság illúziója uralkodik, amelyet a folyamatos fejlődés és a jólét ígérete táplál. Ez a jelenség arra ösztönöz minket, hogy figyelmen kívül hagyjuk az emberi élet törvényszerű határait. Néha még az egyház is nehezen találja meg a helyét, miközben próbálja újraértelmezni önmagát, hogy hiteles tanúságot nyújtson Isten országáról. A kapucinus szónok szavaival élve, a halál felfogása korunkban új jelentést nyer. A halál elkerülése abban nyilvánul meg, hogy képtelenné válunk a nyugodt várakozásra, miközben a hiperaktivitás és az állandó jelenlét kényszere alatt élünk, mindezt olyan sok területen, ahol a valóság sürget minket. A haláltól való félelem megnehezíti a végső döntésekkel való szembenézést, és arra késztet, hogy figyelmen kívül hagyjuk a következményeket, azzal az illúzióval ámítva magunkat, hogy a meghozott döntések mindig visszafordíthatók. Ezt a gondolatot Pasolini atya is hangsúlyozta, rámutatva arra, hogy a valóság elkerülhetetlen és nem hagyható figyelmen kívül.
A mai világban a halálról való beszéd és a hozzá kapcsolódó rituálék gyakran háttérbe szorulnak, elveszítve mélységüket és jelentőségüket. A haldoklás sokszor csupán a média szenzációs eseményévé vagy az orvostudomány kihívásává válik, így eltávolodunk a halál lényegétől. Ez a távolság megnehezíti, hogy felfogjuk az élet és a keresztény remény mélyebb jelentését. Assisi Szent Ferenc, aki a halált "nővérének" nevezte, egy radikális perspektívát ajánl: fogadjuk el az emberi lét végességét, mint egy utazást, amely az örökkévalóság felé vezet. A kapucinus szónok emlékeztet minket Szent Ferenc "Laudato si, mi' Signore" énekére, amelyben a Poverello a teremtmények közé emeli a halált, így újraértelmezve azt, és "domesztikálva" a végső búcsút is.
A bűn, a szabadság téves használata értelmében gyakran abból a kísérletből fakad, hogy elmeneküljünk az élet bizonytalansága elől. Az egyetlen igazi ellenszer azonban a konkrétan és mélyen megélt szeretet, amint arról Szent János szavai tanúskodnak: "Tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életre, mert szeretjük testvéreinket" (1Jn 3,14). A végsőkig menő szeretet azt jelenti, hogy elfogadjuk a korlátainkat, hogy azokat alkalmas lehetőséggé változtassuk, hogy aztán fenntartás nélkül adhassuk oda magunkat - buzdított elmélkedésében a kapucinus atya.
Krisztus nem szüntette meg a halált, hanem keresztül haladt rajta, hogy megmutassa nekünk: azt be lehet lakni és át lehet alakítani. A megtestesülés nem csupán a bűnre adott válasz, hanem a szeretet radikális gesztusa, amellyel Isten a mi létezésünk része lett. Márk evangéliuma kiemeli a kereszt által megváltó Isten ellentmondásosságát, mely megmutatja nekünk, hogy bár örökkévalók vagyunk, de mégsem halhatatlanok.
Pál apostol figyelmeztetése a galatáknak arra irányul, hogy ne hagyják el a hitük alapját, ami Isten ingyenes ajándéka, és ne térjenek vissza a félelemre és a törvényre épülő hitformákhoz. János evangélista arra ösztönzi őket, hogy különböztessék meg a lelkeket, és a megtestesülést ne csupán egy elvont eszmeként, hanem a valóság gyakorlati megtapasztalásaként ismerjék fel. A megtestesülés arra hív minket, hogy ragaszkodjunk ahhoz a bizalomhoz, amely szerint a valóság, annak nehézségei ellenére, Isten országának otthona. Isten gyermekeiként és egymás testvéreként élni nem csupán egy egyszeri döntés, hanem mindennapi megújulást igénylő választás, aminek alapja a tudat, hogy a végsőkig tartó szeretet nemcsak lehetséges, hanem már sok nemzedék példája ezt bizonyítja. E szeretet dallamát mi is megszólaltathatjuk életünkkel - zárta szerdai elmélkedését Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka.
