A nyugat dominanciája elveszett a háború során - Nagyinterjú Robert C. Castel biztonságpolitikai szakértővel | ma7.sk

Az orosz-ukrán konfliktus három éve alatt sok szakértő tévedett, de ha portálunkon visszatekintenek Robert C. Castel háború kitörését követő interjúira, világosan látható, hogy az idő neki adott igazat. Az aradi származású elemző azonban ezt az igazolást emberileg nem feltétlenül ünnepli.

Három évnyi harctéri események, geopolitikai változások és gazdasági történések összefoglalása egy interjú keretein belül talán felülmúlja a lehetőségeinket, de az alábbi témák mindenképpen terítékre kerülnek:

- Mi az orosz-ukrán háború célja?

A háború során számos katonai alapigazság megkérdőjeleződött és átformálódott. Az alábbiakban néhány fontosabb változást említek: 1. **A technológia szerepe**: A modern háborúk során a technológia fejlődése, mint például a drónok és a kibervédelmi rendszerek, radikálisan átalakította a harcmodort. A hagyományos harctéri stratégiák mellett a digitális térben folytatott hadviselés is kiemelt fontosságúvá vált. 2. **Aszimmetrikus hadviselés**: A gyengébb fél stratégiái, mint a gerillaharc és az alternatív módszerek alkalmazása, megmutatták, hogy a hagyományos erőfölény nem mindig garantálja a győzelmet. Az aszimmetrikus konfliktusok új perspektívákat nyitottak a katonai tervezésben. 3. **A kollektív védelem jelentősége**: A háborúk során a szövetségek és koalíciók szerepe felértékelődött. A közös fellépés és a nemzetközi együttműködés kulcsfontosságúvá vált a globális biztonság fenntartásában. 4. **A háború etikai dimenziója**: A civil lakosság védelme és a humanitárius jogok tiszteletben tartása egyre nagyobb hangsúlyt kapott, ami új kihívások elé állította a hadviselő feleket. A háborúk során a morális kérdések középpontba kerültek, és a katonai döntések egyre inkább figyelembe veszik ezek hatását. 5. **A pszichológiai hadviselés**: A háborúk nem csupán a fizikai harcokról szólnak, hanem a hírek, információk és propagandák manipulálásáról is. A közvélemény befolyásolása kulcsfontosságú eleme lett a modern konfliktusoknak, ahol a pszichológiai hadviselés a katonai stratégia részévé vált. Ezek a változások mind arra utalnak, hogy a katonai alapigazságok folyamatosan fejlődnek és alkalmazkodnak a világ változó körülményeihez. A jövő háborúi aligha követhetik a múlt megszokott mintáit.

- Melyek voltak a konfliktus főbb fordulópontjai?

Miért mutatnak eltérő működési jellemzőket a nyugati fegyverek Ukrajnában?

Lehetséges-e a nyugati katonai doktrína alkalmazását a posztszovjet térség sajátos környezetébe átültetni?

A háborúk során számos katonai innováció formálta a harcászatot és befolyásolta a konfliktusok kimenetelét. Az alábbiakban néhány kiemelkedő újítást említek: 1. **Légi hadviselés**: A repülőgépek és helikopterek megjelenése forradalmasította a csaták lefolyását. Légi felderítés, bombázások és légi támogatás vált lehetővé, amelyek gyorsan megváltoztatták a harctéri helyzetet. 2. **Páncélozott járművek**: A tankok és más páncélozott járművek kifejlesztése lehetővé tette a szárazföldi harcászat új formáit, amelyek során mobilitás és védelem egyesült. Ezek az eszközök képesek voltak áttörni a frontvonalakat, és jelentős előnyhöz juttatták a használóikat. 3. **Kibervédelem és informatikai hadviselés**: A digitális korszakban a kibertámadások és informatikai eszközök alkalmazása új dimenziót adott a háborúknak. Az információs rendszerek támadása és védelme kulcsszerepet játszik a modern konfliktusokban. 4. **Robotika és autonóm rendszerek**: A drónok és más robotizált rendszerek használata forradalmasította a felderítést és a célzott támadásokat, csökkentve a katonák kockázatát, miközben növelte a hatékonyságot. 5. **Biotechnológiai fejlesztések**: A katonai orvoslás területén végzett innovációk, mint például a génterápia és új típusú védőoltások, hozzájárultak a katonák egészségének megőrzéséhez és a harci hatékonyság növeléséhez. Ezek az újítások nemcsak a harcászat módját alakították át, hanem a katonai stratégiák és taktikák fejlődését is elősegítették, új kihívásokat és lehetőségeket teremtve a jövő háborúiban.

E beszélgetésre való felkészülés során átnéztem a Ma7-en megjelent korábbi interjúidat is. Biztonságpolitikai elemzőként mennyire elégedettséggel tölti el az a tény, hogy az időzítés általában ön mellett állt, és a legtöbb esetben az Ön előrejelzései igazolódtak?

Szakmai szempontból örömmel tapasztalom, hogy talán sikerült mélyebben megértenem ennek a konfliktusnak a logikai szálait, mint sokan mások. Ugyanakkor emberi oldalról nem érzem azt a boldogságot, amit elvárnék. Sokkal inkább örültem volna, ha ez a háború 2022 tavaszán véget ér, és ha megmaradhattam volna az ismeretlenség homályában, anélkül, hogy biztonságpolitikai szakértőként ismertté váltam volna Magyarországon. Ezt a hírnevet szívesen feladtam volna.

Ha az orosz-ukrán háborúról az elmúlt szűk néhány hétben folytatott globális közbeszédet nézzük, azt egyfajta kettősség jellemzi. Egyrészt már mindenki látni véli a végét, a tárgyalódelegációk talán már arról is megegyeztek, milyen színű szalvéta legyen a tárgyalóasztalon. Másrészt, ha az Institute for Study of War térképeit nézzük, akkor azt látjuk, az oroszok napról napra szisztematikusan haladnak előre. Ennyire fontos lenne minden elfoglalt négyzetméter?

Ha megvizsgáljuk Oroszország háborús céljait, világossá válik, hogy az orosz vezetés ambiciója a nyugati befolyásának kiterjesztése. E háború nem csupán katonai konfliktus, hanem egy eszköz a geopolitikai célok elérésére. Ahogy a harcok elhúzódnak, Ukrajna fokozatosan gyengül, függetlenül attól, hogy az orosz csapatok hol állnak meg a frontvonalon. A háború végső mértékegysége pedig az lesz, hogy az ukrán állam mennyire tud talpra állni és életképesen folytatni a létezését a konfliktus után.

Az orosz-ukrán háború (eddig) három éve több nyugati katonai "alapigazságot" felülírt. Ilyen például a sorozott tömeghadsereggel szemben felülértékelt, jobbnak vélt hivatásos elithadsereg kérdése. Ebben a háborúban az oroszoktól ugyanazt láthattuk, amit a korábbi évszázadokban megszokhattunk: sokan vannak, és mennek előre. Ez felülírni látszik a kis létszámú elithadseregek primátusáról alkotott nyugati elképzelést.

A háború kezdetben a monarchiák kiváltságának számított, ahol kis létszámú, elit zsoldos egységek vívtak csatákat. A világ demokratikus átalakulásával, a liberalizmus és nacionalizmus előretörésével a felvilágosodás idején a háború a nemzetek összecsapásává alakult, és ekkor egész népek öltöttek egyenruhát és vállalták a harcot. E folyamat csúcspontja a fejlett nyugaton a második világháború után következett be. A hidegháború végére pedig szinte mindenhol, így Oroszországban és Kínában is, megszüntették a tömeghadseregeket. Izrael is hasonló lépéseket tett, és ennek a döntésnek most tapasztaljuk a következményeit. Oda jutottunk, hogy a háború a politikai eszközök között sokkal kevésbé hatékony módszerré vált, ami óriási tragédiát jelent. Amikor a háború hatékony, gyorsan elérheti célját, és gyorsan lezárul. Viszont amikor nem az, akkor a jelenlegi helyzethez hasonlóan nyúlik el, és a felek képtelenek döntő eredményeket elérni. Oroszország nem tudott egyértelmű eredményt kicsikarni Ukrajnában, míg Izrael sem tudta megoldani a helyzetet Gázában. Mindkét konfliktusban megfigyelhetjük, hogy a harcoló felek ismét a tömeghadseregekhez nyúlnak, jelezve, hogy a háború újra más formát ölt.

Három évnyi hadi események átfogó áttekintése valóban kihívást jelent, hiszen annyi minden történt, hogy könnyen elveszhetünk a részletekben. 2022 februárjában különösen drámai képet festett a helyzet: az északi és keleti irányból Kijev felé tartó hatalmas harckocsi- és teherautó-oszlopok lassan, de biztosan közeledtek a főváros felé. A híradók képei alapján sokan azt érezhették, hogy a város gyorsan elesik, mintha egy jól megtervezett támadás részeként foglalnák el. Azonban a harcok során több kulcsfontosságú fordulópont is bekövetkezett, amely jelentős hatással volt a konfliktus alakulására. Az első ilyen fordulópont a kijevi ostrom megakadása volt, amikor az ukrán védelem sikeresen megállította az orosz erőket, és ezzel megerősítette a nemzeti ellenállást. Ezt követően a harcok Kelet-Ukrajnába összpontosultak, ahol a frontvonalak stabilizálódtak, ugyanakkor a helyi lakosság szenvedése is fokozódott. A második jelentős mérföldkő a nyugati országok által nyújtott katonai támogatás növekedése volt. A modern fegyverek és technológiai segítség érkezése új lehetőségeket teremtett az ukrán hadsereg számára, amely lehetővé tette a sikeres ellentámadásokat. A harmadik fontos esemény a háború elhúzódása és a frontvonalak stagnálása volt, amely új kihívások elé állította mindkét oldalt. Az ellátási vonalak, a morál és a nemzetközi közvélemény is kulcsszerepet játszott a konfliktus további alakulásában. Ezek a fordulópontok nemcsak az egyes harci eseményekre, hanem a háború szociális, politikai és gazdasági aspektusaira is hatással voltak, így a konfliktus dinamikájának megértéséhez elengedhetetlen, hogy ezeket figyelembe vegyük.

Ebben a háborúban két jelentős fordulópontot emelnék ki. Az első akkor következett be, amikor az orosz erők nem tudták menet közben elfoglalni Kijevet. Úgy vélem, hogy nagyon közel álltak ehhez, de az események inkább lélektani aspektusai a fontosak. A történészek később meg fogják vizsgálni, hány tank maradt az oroszoknál és az ukránoknál abban a kritikus pillanatban, amikor sikerült megfékezni az orosz előrenyomulást Kijev környékén, de ez valójában másodlagos. A lényeg az, hogy a két ország vezetése milyen lelkiállapotban volt a döntés pillanatában. Ha az ukránok morálja eltörik, könnyen lehet, hogy megadják magukat. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök rendkívül fontos szerepet játszott abban, hogy ezt a lélektani összeomlást megakadályozza. Ezt mindenképpen el kell ismerni, függetlenül attól, hogy valaki szimpatizál-e vele vagy sem. A második kulcsfontosságú fordulópont a harkivi és a herszoni offenzíva volt. Ekkor Ukrajna elérte hadműveletei csúcspontját. Ez volt az a pillanat, amikor az amerikai vezérkari főnök kijelentette, hogy Ukrajna elérte a maximális teljesítményét, és most tűzszünetet kellene kötni. Ukrajna azonban nem tett így, és a nyugati politikai vezetők sem támogatták ezt a lépést. Azóta Ukrajna nem tudott hasonló sikereket elérni a harctéren.

Tehát ön nem tekinti a kurszi betörést sikeres eseménynek.

A Herszon visszafoglalását követően a hadiszerencse sajnálatos módon elfordult Ukrajnától, és azóta csupán a kudarcok sorozatát tapasztalhatjuk. Közülük talán a legszembetűnőbb a tavaszi nagyszabású ellentámadás kudarca volt. Herszon óta Ukrajna láthatóan hátrálni kényszerül.

Az elemzők széles köre hangsúlyozza, hogy 2022-re az ukrán hadsereg jelentős fejlődésen ment keresztül, összehasonlítva a 2014-es helyzettel. A hadsereg modernizációja részben nyugati tanácsadók iránymutatásával valósult meg, akik segítettek a struktúra átalakításában és a harci képességek javításában. Ezen kívül a nyugati országoktól érkező fegyveradományok is kulcsszerepet játszottak az ukrán katonai erő megerősítésében. A háború alatt az ukrán hadsereg folyamatosan alkalmazkodott a harctéri kihívásokhoz, fejlődve és tanulva a tapasztalatokból, ami lehetővé tette számukra, hogy hatékonyabban védekezzenek és ellentámadásokat indítsanak. Az átalakulás eredményeként egy sokkal rugalmasabb és felkészültebb hadsereg jött létre, amely képes volt komolyabb ellenállást tanúsítani a konfliktus során.

A háború haladt előre, Ukrajnának ez az exszovjet fegyverállománya egyre inkább pusztult. Ehelyett nyugati fegyverek érkeztek. Ugyanakkor a harcmezőkön odalett ez a nyugati gondolkodású káder is, az a hadsereg, amely a háborút kezdte. Azok a tisztek, akik modern, nyugati formában tudtak a háborúról gondolkodni, odavesztek. Helyükre olyan tartalékosok érkeztek, akik még a régi, szocialista, exszovjet rendszerben szocializálódtak. Mára az a paradox helyzet állt elő, hogy a háború elején volt egy nyugati gondolkodású hadsereg, keleti fegyverekkel, most pedig van egy egyre szovjetebb gondolkodású és viselkedésű hadsereg, nyugati fegyverekkel.

Ukrajna nem tudta teljes mértékben integrálni a nyugati katonai doktrínát a saját hadviselési stratégiájába.

Ha ezt kitépjük, és gyökerestül átültetjük az ukrán földbe, az nem biztos, hogy ott megfogan. Az, hogy Nyugaton működne-e, az is persze egy külön vita tárgya. De az ukránok világossá tették, hogy a "szoftver", a szervezeti kultúra, minden, ami nem materiális, az működhet a nyugati kontextusban, de Ukrajnában nem. A nagy tavaszi ellentámadás során láthattuk, hogy az ukránok megpróbáltak nyugati módra harcolni, de nem sikerült nekik. Minden országnak olyan harcmodort kell kidolgozni, amely neki megfelel, és megfelel a helyi körülményeknek is. Nem lehet szolgamód lemásolni egy katonai paradigmát, mert ez nem fog működni.

Mi kellett volna a nyugati modell sikeres ukrajnai integrációjához?

Idő. Ukrajnának nem állt rendelkezésre a megfelelő idő. Erről sok vitám volt más szakértőkkel, akik nem szolgáltak hadseregben, és nem ismerik a hadsereget. Ahhoz, hogy egy katonát kiképezzünk, legalább egy évre van szükség. Van, aki szerint fél év is elegendő, de szerintem egy év kell. Ez még csak a katona kiképzésére fordított idő. Utána ezt a katonát még meg kell tanítani raj, század, zászlóalj vagy éppen dandár kötelékében harcolni. Ez mind idő. És Ukrajnának sosem állt rendelkezésére elég idő. Mindig csak annyi katonája volt, hogy az oroszokat épp, hogy csak meg tudják állítani, vagy valamennyire visszavetni. De nem volt meg az a luxusuk, hogy félretegyenek néhány százezer katonát, akik csak gyakorlatoznak, tanulják a nyugati harcmodort, hogy aztán 2025-ben be lehessen őket vetni. És mivel nem volt sem idő, sem élőerő, Ukrajnának nem volt meg a lehetősége, hogy átálljon a nyugati harcmodorra. Ez a különbség a békeidőbeli és a háborús katonai innováció között. Ez két teljesen különböző dolog.

A háború során a drónok használata valóban kiemelkedő szerepet játszott, szinte már a konfliktus aláírása volt. A katonai drónok precíziós csapásokat mértek, míg a polgári drónok kreatív átalakításai – mint például a kézigránátos „bögrék” – új dimenziókat nyitottak meg a harci taktikákban. Ezek a technológiai újítások nemcsak a hagyományos hadviselés formáit alakították át, hanem új lehetőségeket is kínáltak a hírszerzés, a megfigyelés és a logisztika terén. A drónok tehát nem csupán a modern hadviselés eszközei, hanem a jövő háborúinak új arcát is megmutatják, ahol a kreatív gondolkodás és a technológiai újítások kulcsszerepet játszanak. Milyen más hatásai lehetnek még a drónoknak a jövőbeli konfliktusokban?

A légi bombázás első formája a XIX. század közepén egyfajta drón volt, ami akkor még csak a jövő ígéretének tűnt. Azóta a háború tudománya és művészete óriási fejlődésen ment keresztül, és mára a drónok mindenhol jelen vannak. Megfigyelhetjük a távirányítású buldózereket, robotizált szállító járműveket, valamint tengeri és tenger alatti drónokat is. A légtérben pedig a drónok széles spektrumát láthatjuk, a zsebrevágható taktikai mikrodrónoktól kezdve a nagy hatótávolságú stratégiai drónokig. Érdekes átalakulás következett be a drónok szerepében is. Korábban a drónokat mint platformokat tekintettük, amelyek fegyvereket szállítanak. Most azonban megjelentek az öngyilkos drónok, amelyek úgy működnek, mint a lőszerek: becsapódnak és megsemmisítik magukat. Ezek a drónok már nem csupán járművek, hanem önálló fegyverek, amelyek a támadás célját szolgálják. Fontos megemlíteni a drónok autonómiájának különböző szintjeit is. Vannak olyan drónok, amelyeket kézi irányítással vezetnek a célpont felé, míg mások teljesen autonóm módon működnek: elindulnak, és aktívan keresik a célpontokat. Amikor rátalálnak, döntést hoznak a támadás mértékéről és kivitelezéséről. E két véglet között számtalan fokozat létezik, amelyek a technológia fejlődésével folyamatosan változnak és bővülnek.

A "drónászat" elterjedésén túl számos más háborús innováció érdemel figyelmet. Ilyen például a kibertámadások alkalmazása, amely radikálisan megváltoztatta a hadviselés formáit. A digitális térben zajló harcok során a hagyományos fegyverek mellett a számítógépes rendszerek és hálózatok támadása is középpontba került. Ezen kívül a mesterséges intelligencia (MI) integrálása a katonai stratégiákba, például az autonóm rendszerek és intelligens elemző programok alkalmazása, szintén jelentős előrelépést jelentett a modern hadviselésben. A biotechnológiai kutatások révén elérhető új gyógyszerek és védőoltások, valamint a katonai technológiák fejlesztése is hozzájárult a hadseregek hatékonyságának növeléséhez. Ezek az innovációk nemcsak a harcmezőn, hanem a logisztikában és a hírszerzésben is alapvető változásokat hoztak.

Az utóbbi időben a világ ipari fejlődése olyan mértékű változásokat hozott, amelyek radikálisan átalakították a hadviselés színterét. Míg korábban a dandárszinten csupán 2-3 mikrodrón állt a dandárparancsnok rendelkezésére, és csak néhány magasan képzett szakember tudta ezeket a drónokat kezelni, ma már egészen más a helyzet. Mostanra a katonák málhamellényében ott lapul a mikrodrón, ami azt jelenti, hogy a technológia elérhetővé vált mindenki számára. Ezzel a mennyiség minőségi ugrást hozott: az eszköz ugyanaz maradt, de a tömegével való rendelkezés teljesen új lehetőségeket teremtett a hadszíntéren.

A háborús narratíva szövetébe szőtt fontos elemek közé tartoznak a nyugati fegyverszállítmányok, amelyeknek szerepe kiemelkedő volt, különösen olyan országokban, mint Szlovákia, amely nemcsak aktívan részt vett, hanem sokszor túlteljesítette vállalásait is. A nyugati sajtó folyamatosan hangsúlyozta a fegyverszállítások kulcsszerepét, próbálva alátámasztani azok jelentőségét a konfliktus kimenetele szempontjából. Ugyanakkor Ön egy korábbi nyilatkozatában a nyugati fegyveradományokat „homeopátiás mennyiségűnek” titulálta. Ez a megfogalmazás felveti a kérdést: miért nem igazolták a nyugati fegyverek a velük szemben támasztott elvárásokat? Talán a válasz abban rejlik, hogy a fegyverek önmagukban nem elegendőek a győzelemhez. Az eredményeket befolyásolják a harcmodor, a katonai stratégia, valamint a helyi erők morálja és felkészültsége is. Ezen kívül a politikai szándékok és a nemzetközi támogatások összefonódása is kulcsfontosságú tényező. A fegyverek hatékonysága sok esetben nemcsak a mennyiségtől, hanem azok megfelelő alkalmazásától és a mögöttes politikai szándékoktól is függ.

Az ukrán hadsereg is egy ilyen kelekótya kaméleon lett, amelyre ráaggattak 13 vagy 14 féle önjáró löveget, 15 féle harckocsit, légvédelmi rendszereket, de ez az egész nem állt össze egy egységes rendszerré. Most egy nyilvánvalóan abszurd dolgot mondok, de ha Oroszország szállított volna Ukrajnának elavult, posztszovjet fegyvereket, azzal sokkal nagyobb hatékonyságot tudtak volna elérni, mivel ezek integrálva voltak az ukrán rendszerbe. A nyugati technológiákhoz, hiányzott az integráció, hiányzott a kiképzés, a doktrinális integráció. Nem voltak kész megoldások arra, hogy egy nyugatról behozott fegyverrendszer hogyan fog együttműködni a meglévő ukrán rendszerekkel. Ez az egyik oka annak, hogy ezeknek az eszközöknek a hatékonysága sokkal alacsonyabb volt a tervezettnél. A másik oka az, hogy azok a fegyverrendszerek, amelyeket magunknak fejlesztünk ki nyugaton, nagyon drágák, nagyon bonyolultak és nagyon kevés van belőlük. Ezek a drága, bonyolult, és kis számban elérhető eszközök a legkevésbé alkalmasak egy olyan országnak, amely nem tudja őket fenntartani. Egy Ukrajna színvonalú országnak olcsó, egyszerű és tömegesen előállítható fegyverekre lett volna szüksége, nem pedig "fehér elefántokra". Lehet, hogy reklám- és propagandisztikus célból leszállítottak Ukrajnának tíz svéd önjáró löveget, amely hét nyelven beszél, mindent tud, és a hó végén még pénzt is ad kölcsön, de Ukrajnának nem tíz svéd, hanem száz-kétszáz-háromszáz posztszovjet önjáró lövegre lett volna szüksége.

A háború során a Jevgenyij Prigozsin által vezetett Wagner-csoport kulcsszerepet játszott, különösen Bahmut városának harcaiban, ahol utcáról utcára haladtak előre. Prigozsin, aki Vlagyimir Putyin közvetlen környezetéhez tartozott, egyben hírhedt volt konfliktusos természetéről is, amely folyamatos feszültséget generált a hivatalos orosz hadvezetéssel. Az orosz történelem egyik legfurcsább puccskísérlete is az ő nevéhez fűződik, amely végül tragikus következményekhez vezetett, beleértve a repülőgépe meghibásodását is. Prigozsin halála után a Wagner-csoport gazdasági és katonai birodalma gyorsan szétesett. A Wagner-csoport jelentősége az orosz-ukrán háborúban tehát nem csupán a harci teljesítményükben rejlik, hanem a politikai hatalmuk és a hadvezetéshez fűződő viszonyuk bonyolultságában is. A csoport tevékenységei és Prigozsin karaktere egy új, ködös dimenziót adtak a konfliktusnak, amely megmutatta, hogy a modern háborúkban a hagyományos katonai struktúrákon kívüli erők is komoly befolyással bírhatnak.

Korábban már szóba került, hogy Oroszország hadseregének átalakulása éppen a háború kitörésekor zajlott. A korábbi, nagyszámú tömeghadsereget fokozatosan leépítették, hogy a nyugati minták alapján egy modernebb, elithez közeli erőformációt hozzanak létre. A konfliktus így éppen az átmeneti fázisban robbant ki: a régi struktúrák már nem voltak a helyükön, az új elithelysereg pedig még csak kezdeti stádiumban volt. Ez a helyzet különösen súlyosbította Oroszország helyzetét, hiszen politikai és hírszerzési tévedések következtében hirtelen belekerültek a háborúba. A háború kezdetén jól látszott, hogy az orosz erők vegyes, nem megfelelően kiképzett csapatokból álltak, ami súlyos hiányosságokat okozott a minőségi gyalogos katonák terén.

Hogy átvegyen nyugati harci eljárásokat, és azokat azonnal a gyakorlatba ültesse. Azzal, hogy ezt a háborút az első hónapokban ezzel a gyülevész társasággal vívták, az oroszok időt vásároltak maguknak. Megteremtették az időt arra, ami Ukrajnának nem volt meg, hogy besorozzon új katonákat, behívjon tartalékosokat, fölfrissítse a kiképzésüket, majd a háború tanulságait alkalmazva harcba dobja őket. Ezt követően már nem volt szükség a Wagnerre, és a politikai megbízhatatlanságuk egyértelművé tette, hogy a káruk sokkal nagyobb, mint a hasznuk.

A kérdés kétségtelenül tudományos jellegű, de vajon Prigozsin egyetlen pillanatra is elgondolkodott azon, hogy elkerülheti a Putyinnal való összecsapást, anélkül hogy komoly következményekkel kellene szembenéznie?

Nem tudom, vajon Prigozsin mit gondolhatott, de az engem is meglepett, hogy ennyire sokáig tudta megőrizni a higgadtságát. Aki csak egy minimálisan is belemerült az orosz néplélek és kultúra rejtelmeibe, az tisztában van vele, hogy ilyen helyzetekben Oroszországban nem könnyű túlélni.

A háború a gazdaságot is hadszíntérré változtatta. Mára már elég komoly bizonyossággal kijelenthetjük, hogy az Oroszország elleni gazdasági szankciók nem érték el a remélt hatást. Hogy látja, meddig tarthat ki az orosz gazdaság ebben a szankciós környezetben?

És ez nem egy új keletű dolog. A hidegháború alatt a CIA, és az általa vezetett nyugati hírszerző közösség biztos volt benne, hogy a szovjet gazdaság mérete sokkal nagyobb, mint a valóságban ismert. A szovjet hadsereg potenciálját és valódi harcértékét is messze túlbecsülték. A probléma most ennek az ellenkezője volt: most alábecsültük úgy Oroszország gazdasági képességeit, mint katonai képességeit. Erről sok vitám volt a másik oldalról érkező magyarországi szakértőkkel, akik azt látták, hogy Oroszország egy "megsebzett medve", ami egyre gyengül. Ez a vita 2023 tavaszán zajlott, én akkor is azt mondtam, én ennek éppen az ellenkezőjét látom, azt, hogy Oroszország a gazdasági szankciók ellenére is erősödik, és hogy nem jó az iránya a háborúnak. És sajnos, igazam lett. Nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő információk, és nem áll rendelkezésünkre a megfelelő gondolkodásmód sem, hogy megértsük, mire képes egy nem nyugati ország, amely nem abban a fogalmi keretben gondolkodik a gazdaságról, mint mi.

Európában a második világháború óta nem tapasztaltunk olyan elhúzódó és széleskörű konfliktust, mint amilyen a jelenlegi helyzet. Ez a háború mély nyomokat hagy Európa biztonságpolitikai struktúráján, amely új kihívásokkal és kérdésekkel néz szembe. Elsősorban a katonai együttműködések és szövetségek megerősödését hozta magával, hiszen a tagállamok felismerik, hogy közös erőfeszítésekkel lehet hatékonyan reagálni a fenyegetésekre. Emellett a konfliktus rávilágított arra is, hogy a hagyományos védelmi stratégiák mellett új, innovatív megközelítésekre van szükség, amelyek lehetővé teszik a gyors reagálást és a válságkezelést. A háború hatására a biztonságpolitikai diskurzusban a hibrid háború, a kiberfenyegetések és a dezinformációs hadviselés szerepe is kiemelkedőbbé vált. Az országok egyre inkább arra törekednek, hogy a hagyományos katonai képességeken túlmenően a társadalmi ellenállóképességet és a közvélemény tájékoztatását is erősítsék. Ezen kívül a háború következményei a migrációs hullámok felerősödésében is megmutatkoznak, amelyek újabb kihívások elé állítják a nemzetállamokat, valamint a szolidaritás és a humanitárius segítségnyújtás kérdéseit is napirendre tűzik. Összességében a konfliktus újradefiniálja Európa biztonságpolitikai táját, és arra kényszeríti a vezetőket, hogy újragondolják a hagyományos megközelítéseket, és alkalmazkodjanak a változó globális környezethez.

Ez a háború véglegesen eltüntette azt az illúziót, hogy az Egyesült Államok hegemóniája továbbra is fennáll, vagy hogy létezhet egy szabályok által irányított világrend. Úgy vélem, Oroszország ezen a téren érte el a legnagyobb győzelmét. Nem csupán az ukrán földek megszerzésével, hanem azzal, hogy világossá tette mindenki, így az amerikai választók számára is, hogy az amerikai dominancia és a szabályalapú világrend már csak egy távoli emlék. Ironikus módon éppen a nyugat-európaiak azok, akik még mindig görcsösen ragaszkodnak ezekhez az illúziókhoz. Tőlük hallhatjuk a már idejétmúlt frázisokat az intézményekről, normákról és a szabályok által vezérelt világrendről. Ez a világ, amiről beszélünk, már a múlté. Oroszország számára ez a legnagyobb diadal, míg számunkra a legfájóbb veszteség. 2022 májusában írtam egy cikket „Amikor a nyugat magára marad” címmel, amelyben hangsúlyoztam, hogy nem csupán néhány elveszett ukrán négyzetkilométerről van szó, hanem a nyugat hegemóniájának és a dollár dominanciájának védelméről. Manapság már mindenki ezt a témát tárgyalja.