**Egyedi Interjú Kovács Koppánnyal: A Felvidék Szívében Felnőtt Magyar Identitás** Kovács Koppány, a Felvidék egyik elismert közéleti személyisége, különleges utat járt be, míg megtalálta helyét a magyar közösségben. Az alábbiakban betekintést nyújtunk a

Van, aki a színpadon találja meg a lelki otthonát, ahol a fények és a dallamok táncot járnak, mások a lovak nyugodt jelenlétében, a természet csendjében lelik meg a belső békét. Ezúttal egy olyan embert szólaltattunk meg, aki mindkét világban otthon érzi magát. Kovács Koppány, zenész, férj, apa, egy zenekar karizmatikus frontembere, és egy családi ranch gondozója, amit barátaival közösen üzemeltet. Harminc éve él a Rómeó Vérzik zenekar életében, amely során megjárta a mélységeket és a magasságokat, tapasztalt elvesztéseket, de közben hidakat is épített a zenéjével, amelyek lehetővé tették, hogy mi is átkelhessünk rajtuk. Beszélgetésünk során nem csupán a zenéről esett szó, hanem arról az útról is, amely a Felvidéktől a zenekaron át a családig vezetett, egészen a ranch csendes zugáig, ahol minden egyes hang tisztábban és érthetőbben szól.

Gyerekként is ennyire végletesen élted meg a dolgokat? Már akkor is meg akartad mutatni, ami benned van, vagy az egyedüllét is helyet kapott az életedben?

Örökmozgó gyerek voltam. Mindenbe belekóstoltam, minden érdekelt. Szerettem, ha pezseg körülöttem az élet.

Ez az élmény olyan mélyen bevésődött belém, hogy a tánc iránti szenvedélyem sosem tűnt el. Bár a sport idővel háttérbe szorult, a mozgás és az önkifejezés iránti vágy folyamatosan jelen volt az életemben. Ugyanakkor a csendes pillanatok és a feltöltődés is elengedhetetlen részét képezték ennek az útnak.

Sokan talán nem is sejtik, hogy nem a Felvidéken láttál napvilágot, mégis mára szervesen beágyazódtál ebbe a közösségbe. Mi vezetett téged ide, és hogyan formálta az életedet ez a hely?

1988-ban költöztünk Somorjára édesapámmal és a bátyámmal. Akkor 11 éves voltam. Két évvel korábban elvesztettem édesanyámat.

Ma már teljes szívvel és identitással felvidéki magyarnak tartom magam. Persze azt is szoktam mondani a színpadon, hogy az egri bikavér még mindig ott csörgedezik az ereimben, hiszen Egerben születtem.

11 évesen egy idegen országba költözni olyan élmény volt, ami örökre megmarad az emlékezetemben. A Felvidék számomra akkor egy varázslatos helynek tűnt, tele új felfedezésekkel és kihívásokkal. Az iskolai élet, a barátok keresése, és az új kultúra felfedezése mind izgalmas, de egyben ijesztő is volt. A táj lenyűgözött: a dombok, a folyók és a kis falvak mind-mind olyan szépséget rejtettek, amit korábban csak képeken láttam. Az emberek barátságosak voltak, de az akcentusuk és a szokásaik néha érthetetlenek voltak számomra. A nyelvtanulás eleinte nehézséget jelentett, de minden új szóval egyre inkább otthon éreztem magam. A Felvidék színei és ízei is új élményeket hoztak. A helyi ételek felfedezése, a piacok zsivaja és a hagyományos ünnepek mind hozzájárultak ahhoz, hogy fokozatosan beleszeressek ebbe az új világba. Mindezek az élmények formálták a személyiségemet, és segítettek abban, hogy a különbözőségek ellenére megtaláljam a helyemet egy új közösségben.

Teljesen más közeg volt. Talán pont ezért volt könnyebb a beilleszkedés is, mint amilyen ma lenne. Somorja akkoriban még nagyrészt magyar város volt. A gyerekek a játszótéren magyarul beszéltek, ha volt is egy-két szlovák gyerek, aki csatlakozott hozzánk, hamar megtanulták a nyelvünket, hogy be tudjanak illeszkedni. Az még nagyon más Somorja volt, mint a mai.

A Felvidék átalakulása sok szempontból figyelemre méltó. Történelmileg gazdag területről van szó, amely számos kultúra és nemzet hatásait magán viseli. Az utóbbi évtizedekben a politikai, gazdasági és társadalmi változások jelentős mértékben formálták a régió arculatát. A gazdasági fejlődés és az iparosodás egy új korszakot hozott, amely új munkahelyeket teremtett, de ugyanakkor számos hagyományos mesterséget is háttérbe szorított. A fiatalok elvándorlása a nagyobb városokba vagy külföldre, hogy jobb lehetőségeket keressenek, szintén hozzájárult a demográfiai változásokhoz. Emellett a Felvidék kulturális élete is gazdagabb lett, hiszen a különböző etnikai csoportok együttélése és együttműködése új lehetőségeket teremtett a kulturális párbeszédre. A helyi hagyományok és szokások megőrzése mellett a modern művészetek és a nemzetközi hatások is egyre nagyobb szerepet kapnak. Összességében a Felvidék folyamatosan fejlődik és alkalmazkodik a változó körülményekhez, miközben megőrzi sajátos identitását.

Érdekes kérdés, mert a közügyekre igazából csak felnőttként kezdtem el tudatosan figyelni. A gyerekkoromban ez még nem volt téma, akkor csak éltem a mindennapokat, barátkoztam, táncoltam, sportoltam. A magyarságtudat itt erősödött meg bennem igazán, a néptánccal. Igaz, Egerben kezdtem táncolni, de Somorján folytattam. Jártuk a Kárpát-medencét, Erdélytől kezdve sok-sok helyszínen felléptünk. Ezek az élmények segítettek megérteni és mélyebben megélni, mit jelent felvidéki magyarnak lenni. Szóval, ha változást érzek, azt leginkább magamban látom, ahogy nőttem, úgy mélyült el bennem ez az identitás.

Nem csupán figyelemmel kíséred a közéleti eseményeket, hanem aktívan részt is veszel azok formálásában. A helyi közösség elismert alakjává váltál, különböző szerepekben tűnsz fel, és sokak számára inspiráló példa vagy.

Folyamatosan azon dolgozom, hogy hozzájáruljak a közösségemhez. Korábban a somorjai Csemadok helyi szervezetének elnökeként tevékenykedtem, jelenleg pedig elnökségi tagként folytatom a munkám. A közösségi ügyek mindig is a szívügyem voltak; fiatal korom óta aktívan részt vettem olyan eseményeken, ahol lehetőség nyílt valami fontosat alakítani vagy szervezni. Számos megmozduláson és tüntetésen is ott voltam. Az igazságérzetem mindig is erős volt, és nemcsak saját érdekeimért, hanem másokért is bátran kiállok, különösen, ha a felvidéki magyarságot éri valamilyen sérelem.

Látom ezt már szülőként is, hiszen van két lányom és egyre jobban érzem, mekkora súlya van annak, mit mutatunk, hogyan cselekszünk, mit hagyunk magunk után.

A gyerekek nevelése során kulcsfontosságú, hogy olyan értékeket és készségeket adjunk át nekik, amelyek segítik őket abban, hogy a jövőben is továbbvigyék a tudást és a hagyományokat. Ehhez elsősorban példamutatásra van szükség. Ha a felnőttek maguk is elkötelezettek a tanulás és a fejlődés iránt, a gyerekek valószínűleg ezt a példát követni fogják. Fontos, hogy teret adjunk a kreativitásnak és a kíváncsiságnak. Engedjük meg nekik, hogy kérdezzenek, felfedezzenek és hibázzanak, hiszen ezáltal tanulnak a legtöbbet. A beszélgetések során ösztönözzük őket arra, hogy kifejezzék a véleményüket, és támogassuk őket abban, hogy saját értékrendjüket kialakítsák. Ezen kívül érdemes közösségi élményeket is beépíteni a nevelésbe, például közös programokat, amelyek során a gyerekek megtapasztalhatják az együttműködés, a segítségnyújtás és a szolidaritás fontosságát. Mindemellett ne felejtsük el a természet szeretetére és a fenntarthatóságra való nevelést sem, hiszen így a jövő generációi is felelősségteljesen bánhatnak a környezettel. Végül, de nem utolsósorban, bátorítsuk őket arra, hogy álmodjanak nagyot! Ha látják, hogy a felnőttek hisznek bennük és támogatják őket, sokkal valószínűbb, hogy ők is magukévá teszik a fáklya továbbadásának szellemét.

Nehezen megfogható kérdés és azt hiszem, éppen ez a kulcsa. Nálunk ez sosem volt tudatos döntés vagy direkt nevelési elv. Egyszerűen csak így élünk és a gyerekeink ebben nőttek fel. A második lányomnál érzem leginkább, hogy mindez teljesen természetesen ivódott belé. A feleségemmel a Csalló Néptáncegyüttesben ismerkedtünk meg, ő is táncos volt, így nem volt kérdés, hogy a gyerekeink is kövessék ezt az utat, de sosem erőltettük. Ugyanazt az utat járják, amit mi is jártunk. Erdély, Felvidék, az anyaország, rengeteg fellépés, barátság, közös élmény.

Azt mondtad, hogy a Felvidéken bontogattad igazán a magyarságtudatodat. Ez a gondolat annyira megfogott, hogy nem tudom elfelejteni... Ha jól sejtem, ez már a középiskolás éveid alatt erőteljesen formálódott benned. Melyik iskolában tanultál akkoriban?

Egészségügyi középiskolás éveim emlékezetesek, talán mert édesanyám is nővérként dolgozott. Gyerekként ezt a pályát már a szívembe zártam. Amikor kicsik voltunk, gyakran elkísértük őt éjszakai műszakaira, és a bátyámmal együtt az üres kórterem melegében pihentünk, míg ő a betegekkel foglalkozott. Ezek az élmények mély nyomot hagytak bennem, és máig formálják a hivatásom iránti elkötelezettségemet.

Édesanyád távozása váratlanul érkezett, de mégis úgy tűnik, hogy az életed minden egyes pillanatában ott van veled. Mennyire érzékeled az ő hatását a mindennapjaidban, és milyen nyomot hagyott a személyiséged fejlődésében?

Azt gondolom, hogy az ő hiánya formálta azzá, aki ma vagyok. Nem közvetlen módon, inkább a tudatalattimban hagyott mély nyomot. Tizenegy éves voltam, amikor elvesztettem, és azóta édesapám vette át a főszerepet a nevelésünkben. Szinte teljesen magunkra maradtunk, az utcákon tapasztaltuk meg, mit jelent a felelősség, a kiállás önmagunkért és másokért. Ezek az élmények adták meg azt a belső erőt, ami végigkísér az életben. Úgy érzem, az élet folyamatosan mutatja az utat, amerre haladnom kell. Gyakran beszélgetek erről a feleségemmel is; hogy hogyan vált a néptánc a szenvedélyemmé, hogyan került a közösségszervezés a mindennapjaimba, és hogy a Rómeó Vérzik projekt hogyan formálta a gondolkodásomat és az értékrendem.

Amikor valamit elkezdek, azt mindig a lelkem mélyéből fakadó szenvedéllyel teszem. Legyen szó zenekarról, gyerektáborról, vagy akár egy közösségi projektről, az elkötelezettségem sosem csökken. Harminc év elteltével is ez motivál, amikor a Rómeó Vérzik még mindig a színpadon áll. Talán ebben a lelkesedésben rejlik anyám öröksége, az emberek iránti mély szeretet és a gondoskodás, amely mindig is kísért az utamon.

Az utcán tapasztaltad meg, hogy kiben lehet bízni, és kiben nem?

Teljes mértékben igazad van. Azóta is gyakran találkozom nehézségekkel, de hálás vagyok a feleségem kivételes emberismereti képességeiért. Gyakran figyelmeztet engem, és szinte mindig bebizonyosodik, hogy az ő megérzései helyesek.

Egy alkalommal azt mondtad, amikor először találkoztál a feleségeddel, az olyan volt számodra, mint egy második születésnap. Mit is takar ez a kifejezés, és miként tudtátok egyensúlyba hozni a családi életet a zenekari elfoglaltságaiddal?

Egyszerűen fogalmazva, nélküle elképzelhetetlen számomra az a boldog élet, amit jelenleg élek. Ő az a megbízható támasz, aki mellett bátran engedhetem szabadjára az álmaimat.

Ez persze nem azt jelenti, hogy soha nem vitázunk, egy jófajta "olasz" kapcsolat a miénk, ahol néha becsapódik az ajtó, de mindig ott vagyunk egymásnak. Ő az is, aki mindig a földön tart. Akármilyen nagy a színpad, akármilyen nagy a siker, jön a feleségem: "Rendben van, drágám, de holnap lenyírod a füvet, ugye tudod?" És ezzel a mondattal egy pillanat alatt visszahúz a valóságba. És ettől működik. Az, hogy esténként le tudunk ülni egy pohár bor mellé, beszélgetni, hülyéskedni vagy komolyan tervezni, az nekem maga a boldogság. A lányaim is ezt látják. Egyszer a nagyobbik azt mondta: "Apa, ti túl magasra tettétek a mércét." A párválasztásra célzott, nekem ennél szebb visszajelzés nem is kell. Ahogy telik az idő, érzem is, hogy most jött el az ideje annak, hogy kicsit visszavegyek. Az utóbbi években tudatosan próbálom leegyszerűsíteni az életemet, ma már csak a család, a lovak és a Rómeó Vérzik köré szervezem a napjaimat. Ez a három az, ami igazán fontos. És talán most tudok törleszteni a feleségemnek.

Mikor bontogatta szárnyait benned a csend iránti vágy? Mikor fedezted fel magadban azt a különleges érzést, ami a nyugalom keresésére ösztönöz?

Amióta megvan ez a ranch. Amikor csak körülnézek és hallgatom a csendet, mindig újra és újra megfogalmazódik bennem, hogy mennyire jó, hogy létrehoztuk ezt. Sokszor csak kijövök ide egyedül, vagy lóval elmegyek a csallóközi "prérire", mert én így hívom ezt a környéket, és csak sétálok. Néha letépek egy vadringlót, vadalmát és közben gondolkodom.

Hidd el, számos gondolat kering még a fejemben. Számomra a csend nem a megállás pillanata, hanem éppen ellenkezőleg, egy új kezdet ígéretét hordozza.

Amikor hosszú utazásra indultatok a Rómeó Vérzik zenekarral, voltak olyan pillanatok, amikor a csend szinte körülölelt, és te mélyen elmerültél a saját gondolataid tengerében?

Nem igazán. Amikor Rómeó a színpadra lép, a csend eltűnik, és csak a zene létezik. Beszállunk az autóba, és onnantól kezdve a külvilág teljesen elhalványul. Mint testvérek, együtt működünk, a turné, a setlist, a színpadképek mind-mind pörögnek a fejünkben. Régen több időt töltöttünk együtt, mint a saját családunkkal. Ma is, ha összegyűlünk, azonnal a zenéről kezdtünk el beszélgetni. Próbálunk komolyan venni a dolgokat, de... hát ez a Rómeó Vérzik. És így van ez rendjén.

Mikor jöttél rá, hogy a Rómeó Vérzik már nem csupán egy zenei projekt, hanem egy olyan jelenség lett, amely túllépett a megszokott kereteken, mind a szó szoros, mind pedig a metaforikus értelmében?

Őszintén? Talán soha nem tudatosodott teljesen, de ha egy pillanatot kell mondanom, az a Los Angeles-i fellépésünk volt, a legendás Whisky A Go Go klubban. Az a hely szentély a rockzenében, ott játszott a Doors, a Guns N' Roses, a Mötley Crüe. Amikor lementünk a színpadról, simogattam a falat és azt mondtam magamnak: "Koppány, ezt elérted."

A 120-as Škodánkkal járjuk az országot, a kazettákkal a táskánkban, csak hogy zenélhessünk. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy Magyarország legnagyobb színpadain lépünk fel, mint igazi turnézenekar. Ma már a legismertebb rockzenészek barátaiként üdvözölnek minket. Idén novemberben a Barba Negrában ünnepeljük a 30. évfordulónkat, és ha sikerül megtöltenünk a helyet, az egy újabb álom valóra válása lesz számunkra. De előtte, augusztus 16-án Somorján lépünk fel egy nagykoncert keretében a Szent István Napok alkalmából, ami különösen közel áll a szívünkhöz.

A Rómeó Vérzik esszenciáját a nyers érzelmek és a fiatalos lázadás különleges keveréke adja. Az alkotók merészsége abban rejlik, hogy a klasszikus szerelmi történetet modern, punk stílusban értelmezik újra, így a nézők számára friss és izgalmas élményt nyújtanak. A zene, a vizuális világ és a karakterek közötti dinamika mind hozzájárul ahhoz, hogy a történet hiteles és magával ragadó legyen. A szereplők szenvedélye és a felnőtté válás nehézségei egyaránt tükröződnek a cselekményben, ami nemcsak szórakoztató, hanem mélyen elgondolkodtató is.

A közvetlenség, az egyszerűség, a bátorság – ezek a kulcsszavak. De legfőképp az őszinteség az, ami számít. Mindig is arra törekedtünk, hogy ne alakítsunk ki egy másik ént, sem a színpadon, sem a dalszövegekben, sem a közönséggel való interakcióink során. Az autentikus önmagunkat próbáljuk megmutatni, és ezt az érzést szeretnénk átadni mindenkinek, aki velünk tart.

A szólókarriered szorosan összefonódik ezzel a ranchhal, amely egy letisztultabb, nyugodtabb életszakaszt jelképez számodra?

Teljes mértékben. A szólóalbumom születését egyértelműen ez a helyszín, ez a békesség, és ez a tempóváltás inspirálta. A "Vadkelet" hőseinek country stílusú szövegeiben minden benne van, amit igazán szeretek: a lovak, a természet, és az itt zajló élet. Írtam egy dalt a lovamról is, valamint azokról az érzésekről és gondolatokról, amelyek itt, a ranchon formálódnak bennem. Ez a lemez számomra egyfajta lenyomat, egy tükör, amely visszatükrözi az életfelfogásomat.

Milyen módon tudod harmonikusan ötvözni ezt a két különböző zenei univerzumban rejlő gazdagságot?

Természetesen, itt egy egyedibb változat: Jelenleg a szólókarrierem nem igényel túl sok időt, így könnyedén tudok koncentrálni a Rómeóra. Azonban a szólóprojektek sem maradnak el, amint megérkezik az ihlet. Volt egy időszakom, amikor az alkotói válság eluralkodott rajtam, és ez bizonytalanságot szült bennem. De most már újra itt vagyok, készen arra, hogy felfedezzem a kreativitásom határait.

Ha egyetlen üzenetet küldhetnék az olvasóinknak, azt mondanám: "Merjétek követni az álmaitokat, még akkor is, ha az út néha rögösnek tűnik! Minden lépés közelebb visz a céljaitokhoz, és a nehézségek formálják a jellemünket."

A számomra legmeghatározóbb üzenet, amelyet a bőrömre is örökítettem, így hangzik: "Mindenki egyszer távozik, de nem mindenki éli meg igazán az életét." Ez a mondat vált az életem vezérfonalává. Úgy tapasztalom, hogy sokan belemerülnek a monoton hétköznapokba, pedig az élet csodálatosan gazdag és sokszínű ennél.

És ami még tovább visz: építsünk közösséget. Szerintem ez az egyik legnagyobb erő. Ez az, amit üzenni szeretnék nemcsak az olvasóknak, de akár a politikumnak is. A közösség megtart, inspirál, és utat mutat.

A Magyar7 legújabb, 2025/30. számában köszönti olvasóit.