**5 Musical, Amiket a Krónikus Musicalgyűlölőknek Is Érdemes Megnézniük** 1. **"Hamilton"** – Lin-Manuel Miranda forradalmi alkotása, amely a történelem és a hip-hop izgalmas elegyét hozza elénk. A klasszikus musical elemeket modern ritmusokkal fűszerezi

Talán nincs más műfaj, amelyet annyira lehet utálni, mint a musicaleket. Ha átdanolják a színészek az egész filmet, ha csak néha-néha fakadnak dalra, mindenképp úgy lehet érezni, mintha egy színpadra szánt show-t látnánk, ami filmen túl nagy, túl giccses, túl idegen. Ez nem is csoda, hiszen a legtöbb filmes musical egy-egy színpadi siker alapján készült. Ha pedig a színházban sem szeretünk musicalt nézni, akkor borítékolható, hogy a filmes feldolgozás sem nyeri el tetszésünket.

Legutóbb viszont a Joker - Kétszemélyes téboly emlékeztette arra azt a pár embert, aki megnézte, hogy nemcsak az adaptáció során elveszett jelentés, hanem a szándékosan celluloidra megálmodott musicalek is lehetnek elképesztően irritálóak. Aki mostanában készül moziba, az viszont akár pozitívan is csalódhat, hiszen a Wicked feldolgozása (a legnagyobb meglepetésemre) kifejezetten élvezhetőre sikeredett.

Képzeld el a disztópikus világot, ahol a gótikus horror és a rockopera keveredik, és mindez Paris Hiltonnal fűszerezve bontakozik ki! A „Repo!” című film nem csupán egy újabb musical, hanem egy olyan sötét utazás, amelynek során a társadalom morális határvonalai teljesen elmosódnak. Darren Smith és Terrance Zdunich mesterművében a jövő egy vírus pusztítása után áll előttünk, ahol az emberi szervek aranyat érnek. Az egészséges szervtartalékok iránti kereslet olyan mértékű, hogy egy gigantikus megavállalat virágzik, amely a szervek kölcsönzésére és átültetésére specializálódott. De mi történik, ha valaki nem tudja kifizetni a tartozását? A válasz sokkoló: a szerv lefoglalása, ami nem csupán a fizikai testet, hanem az emberi méltóságot is érinti. Ez a film nem csupán a vér és a borzalom világába vezet be, hanem megkérdőjelezi a modern társadalom értékrendjét és az élet árát. A gótikus esztétika, a sötét humor és a pattanásig feszülő feszültség egy olyan élményt nyújt, amilyenhez hasonlót másutt nem találunk. A „Repo!” mélyen beleás a halál, az identitás és a túlélés kérdéseibe, miközben a nézőt egy színházi élmény keretein belül invitálja a rémálmok világába. Készülj fel, hogy a szörnyek nem csupán a vásznon, hanem a valóságban is ott leselkednek!

A film őrült alapötlete egyenesen megkívánja a szintén szürreális szereplőgárdát, hiszen Hilton mellett olyan nevek bukkannak fel, mint Sarah Brightman, Paul Sorvino, Nivek Ogre és a Kémkölykökből ismert Alexa Vega. Jó kérdés, hogy vajon a Repo! The Genetic Opera valóban jó film-e, de ki is foglalkozik ezzel? Hiszen annyira abszurd, hogy garantáltan leköti a figyelmünket, és egy különös utazásra invitál minket.

Miért érdemes esélyt adni neki? Azért, mert az egész egy szürreális és kaotikus élmény, amelyben annyira elmerülsz, hogy észre sem veszed, hogy a szereplők folyamatosan énekelnek.

A Webber és Sondheim művészeti tengelyén elhelyezkedő klasszikus musicalek közül a hippikorszak talán legikonikusabb zenés produkciója, a Hair mellett a Jézus Krisztus Szupersztár az, amely még a műfaj iránt vonakodókat is képes megérinteni. A film cselekménye nem rejteget különösebb fordulatokat: a történet Jézus Krisztus életének eseményeit, valamint keresztre feszítését mutatja be, mindezt a hatvanas évek szabad szellemét tükröző, anakronisztikus stílusban.

A Jézus Krisztus Szupersztár egyik legkiemelkedőbb tulajdonsága, hogy messze nem vesztette el frissességét, ahogyan azt egy ilyen, a kor szellemére érzékenyen reagáló produkciótól sokan várnák. Júdás kétségei, Jézus belső vívódásai és Mária Magdolna viszonzatlan szerelme olyan érzelmi mélységgel bírnak, hogy a mai néző számára is hitelesen átélhetőek. Norman Jewison filmje nem csupán izgalmas történetszálakat kínál, hanem a zenéje is könnyen magával ragadja a hallgatót, így összességében egy időtlen alkotás született.

A Sweeney Todd marketingkampánya komoly felháborodást keltett a bemutatója során, mivel sokan azt várták, hogy egy klasszikus Tim Burton-féle filmet látnak, amelyben csupán időnként hallhatók dalok, nem pedig egy kétórás, folyamatos éneklésre és véres torkok elvágására épülő produkciót. Ez a csalódás hasonlít arra, amit a Joker folytatásának előzetesei okoztak – azzal a különbséggel, hogy a Sweeney Todd legalább musicalként megállja a helyét, míg a Joker 2 még ezt a címet sem érdemli meg.

Ez a film tökéletes választás Tim Burton híveinek és azoknak is, akik általában idegenkednek a musicalektől, de nyitottak az új élményekre. Johnny Depp mellett olyan kiváló színészek tűnnek fel, mint Helena Bonham Carter, Alan Rickman és Sacha Baron Cohen, akik mindannyian emlékezetes szerepformálásukkal gazdagítják a történetet. A gótikus atmoszféra és a folyamatos drámai események talán képesek lesznek elcsábítani azokat, akik az éneklést túlságosan elrettentőnek tartják.

A jukebox musicalek, amelyek alapvetően nem eredeti dallamokat használnak, hanem népszerű zenekarok és előadók slágereit szövik bele a cselekménybe, széles spektrumon mozognak. Vannak, amelyek kifejezetten gyengén sülnek el, mint ahogy azt a Joker 2 példája is mutatja, míg mások a tipikus musicals kliséket idézik, mint a Mamma Mia!. Különleges esetek is előfordulnak, amikor egy már eleve erős filmbe integrálódnak a jól ismert dalok, ezzel inkább egy "zenés film" születik, mintsem klasszikus értelemben vett musical. Erre tökéletes példa a 2001-es Moulin Rouge!, ahol Baz Luhrmann rendező által gondosan kiválasztott számok csodásan beleillenek az extravagáns, anakronisztikus világba, amit a film megteremt.

Ahhoz, hogy valaki tényleg gyűlöljön egy filmet, amelyben David Bowie, Pink és Fatboy Slim dallamai csendülnek fel, már egészen különleges, szőrös szívre van szükség. Az a körítés és előadás, amivel a vad produkció őket körülöleli, egyszerűen lenyűgöző. Luhrmann stílusa, amely a musical műfajának határain belül gyakran túlzónak tűnhet, a Moulin Rouge!-ban mégis minden részletében a helyén van, ahogy az egy igazán emlékezetes élményhez illik.

Miért érdemes esélyt adni neki? Mert lenyűgöző látványvilágával és nosztalgikus dallamaival képes varázsolni, ráadásul Ewan McGregor és Nicole Kidman felejthetetlen teljesítménye még inkább felerősíti az élményt.

Az Avenue Q-ból eddig sajnos nem készült meghatározó filmváltozat, de érdemes nyitva tartani a szemünket, hátha valamikor a műsorára tűzi valamelyik színház - vagy akár meg is nézhetjük valamelyik előadás felvételét a videómegosztókon. A szabadszájú, kemény témákat is szerepeltető bábmusicalben minden van, amit az ember nem várna egy bábmusicaltől: rasszizmus, homofóbia, pornófüggőség, munkanélküliség.

Az Avenue Q-t kezdetben a Muppet Show és a Szezám utca paródiájaként képzelték el, ám a 2003-as debütálása óta nem csupán a nagy elődökkel való viszonyában, hanem mint önálló műalkotás is kultikus státuszra tett szert. Ez a musical mintha kifejezetten azok számára készült volna, akik fáradtak a musicalek giccses romantikájától és a túlzott optimizmustól. Az Avenue Q egy friss, szórakoztató alternatíva, amely merészen merít a valóság keserédes pillanataiból.